A Debreceni-Nyíregyházi Egyházmegye Örömhír újságjában jelent meg ezen írásunk egy része.

A pedagógusok többsége a munkaközösségi kirándulások alkalmával szívesen látogat el híres templomokba. Iskolai külföldi pályázataink során számos lehetőségem nyílt, hogy kollégáimmal megnézhettük a fogadó partnerek által megmutatott egyházi épületeket, pl.: a Szent Antal Bazilikát, a Kék mecsetet, a Strabane Parisht.

Gyakran visszagondolok azokra a sétákra és a szédületes építményekre. Milyen jó azoknak, akik ott élnek és láthatják nap, mint nap! És akkor ezt tovább gondolom. Rájövök, hogy én is ilyen szép helyen lakom.

Reggelente az ablakból kitekintve látom a Református Templomot és a fatornyot, munkába menet elsétálok a Római Katolikus Minorita Templom, majd a Görögkatolikus Templom mellett és csodálom Nyírbátor több száz éves remekeit. Mindhármat az elmúlt években többnyire Európai Uniós forrásokból újították fel.

Az egyházaknak és az iskoláknak egyaránt szükségük van ilyen támogatásokra. A munkahelyem, a Nyírbátori Éltes Mátyás Általános Iskola, Speciális Szakiskola, Gyermekotthon és Kollégium 2003 óta rendszeresen pályázik a Tempus Közalapítványhoz. Eddig három Comenius projektet valósítottunk meg. A tavalyi tanévben zártuk le a harmadikat, melynek címe „Az autizmussal élő gyerekek problémás viselkedésének kezelése” volt.

A két éves együttműködés során hét partnerország iskolájával megosztottuk módszereinket, tapasztalatainkat. Nagyon sok autista gyermeket láttunk enyhébb és súlyosabb viselkedési nehézségekkel. A szakirodalomban leírt tünetek közül sokkal találkoztunk. Voltak, akik minden idegent megöleltek, akik a vendégek jelenlétében elzárkóztak, akik villámgyorsan megharapták a gyógypedagógust. Azonban voltak köztük, akik illedelmesen bemutatták a csoportjukat, akik érdeklődtek még a vendég gyerekek iránt is, és akiket normál iskolába örömmel fogadtak be.

Egy dologban mindannyian egyformák: kivétel nélkül csodálatos gyermekek. Mindössze annyi a különbség, hogy másképpen értelmezik a mi Isteni világunkat. Láttunk elkeseredett, hitevesztett és elfogadó, hittel teli szülőket. Az utóbbiak óriási erőt merítenek a vallásukból.

A projekt során gyűjtött ismereteink, valamint az eddigi munkánk eredményei arra ösztönöztek a kolléganőmmel együtt – aki a feleségem –, hogy autista tanulóinkkal elrepüljünk Németországba. Az utazást hosszú előkészületek előzték meg. Az autizmus specifikus fejlesztés mellett igyekeztünk a hit erejét erősíteni magunkban, bennük és szüleikben. Ehhez kértük Babály András atya lelki támogatását. Öt éve beindított autista osztályunkkal rendszeresen látogatjuk a római katolikus templomot. A repülős utazásunk előtt kértük az atyát, hogy áldjon meg minket.

Május 11-én nebulóinkkal felszálltunk a kölni repülőre, majd a Solingenbe tartó vonatra. Három feledhetetlen napot töltöttünk a partneriskolánknál. A programokat úgy terveztük meg, hogy bármelyik kisiskolás kedvét lelte volna bennük, kivéve talán a matekórát – amit egyébként a mi srácaink különösen szeretnek. Bekapcsolódtunk a német tanulók matek és tesi órájába. Voltunk egy solingeni olló gyári múzeumban, a kölni csoki múzeumban és a dómban.

A szabadidős programok közül a Szent Péter és Szűz Mária Dómra készültünk a legtöbbet. Sokat beszélgettünk a méreteiről és az elhelyezkedéséről. Még a fotók sem tudták visszaadni a dóm nagyságát. Amikor mellé értünk, de még inkább, odabent a főoltár közelében estek ámulatba. Az egyikük azt mondta: „Itt lakik az Isten!”. Ezután megmásztuk az 533 lépcsőfokot a déli toronyban lévő 24 tonnás Szent Péter haranghoz.

Úgy viselkedtek, mint a „normál” 8-10 évesek: mosolyogtak, elfáradtak, néha nyafogtak, meglepődtek. Ami kisebb feltűnést kelthetett, az a nyakukban lévő „napirend” füzetük, ami tartalmazta az elérhetőségeinket is gond esetére.

Ehhez az utazáshoz a Tempus Közalapítvány adta a „szárnyakat”.

Ezt óriási teljesítményként könyvelem el. Büszke vagyok arra, hogy idáig eljutottunk és mindezt meg tudtam teremteni. Hiszem, hogy erre az útra egész életükben emlékezni fognak.