Az autista kisgyerekek többségét az óvó néni nem tudja műsorokban produkáltatni, vagy a tanító néni versenyeztetni. Ezeknél van egy tutibb szám, amibe egyébként mindenkit egyformán neveznek: a Valós Élet.

Ott megmutathatják, hogyan tudnak kérni, ölelni, csendben maradni, vagy beszélgetni a társaikkal. Ebben a versenyben az a szép, hogy az eredmény megmutatkozhat azonnal, vagy a tanév végére, vagy az alsó tagozat befejeztével.

Ha az első 4-5 fejlesztős év jól megy (3 – 10 éves kor között), akkor a magasabb osztályfokon már „könnyű” dolga lesz a tanárnőnek. És felsőben kis részükkel már lehet brillírozni a helyesírási, matek, kémia versenyeken.

Ez időszak alatt a tanár állandó versenyben van az autizmussal, az idővel, az igazgatóval és a fenntartóval.

És mindezek felett a szülővel, akivel igazából nem szállhat versenyre, aki megadja a lehetőséget a gyermeke fejlesztésére.

Az Élet pedig mindig tud valami új számban nevezésre késztetni.

Versenymeghívás

Autista osztályunk egy igazán különös „versenymeghívást” kapott májusban a Sándor-palotába Novák Katalin köztársasági elnök asszonytól hivatalba lépésének első évfordulója alkalmából tartott rendezvényére.

Ennek előzményeiről korábbi posztunkban írtunk.

Egy ilyen invitálást a legtöbb ember felhőtlen örömmel fogad (részben mi is), és könnyedén, lazán megy el rá. Na mi nem.

Hat kicsi autista gyerkőccel útra kelni a Nyírségből, az ám a kihívás. Főleg úgy, hogy szeptember óta jártak csak hozzánk, ami nagyon rövid időnek számít az autizmusból fakadó nehézségek csökkentésére. Ebben az időszakban alapozunk, ha engedi a tananyag, …. Így a vendégeskedést, az utazást, a hozzá tartozó viselkedési szabályokat csak minimális szinten érintjük.

Az autizmus két nebulónk viselkedését képes egyik pillanatról a másikra úgy átfordítani, hogy két emelettel feljebb is azonnal fogják, nálunk zajlik valami. A nyugalmuk visszaállításához pedig hosszú percekre van szükség a jól ismert környezetben. Ez azt jelenti, hogy fél óra hangoskodás után nagyjából fél óra pihenő szükséges. És idegen helyen roppant kellemetlen helyzetet tud eredményezni egy ilyen incidens. 

Ez az, ami a meghívást kihívássá emeli.

A másik négy diákunknak nem okozott különösebb problémát, sőt. Csillogott a szemük a palotás kirándulás hallatán.

Élni akartunk

a meghívással. Lehetőséget adni az egész osztálynak, ezért feltettük a nagy kérdést a szülőknek: elengednétek-e a gyereketeket velünk a Sándor-palotába? Pár napjuk volt dönteni. Végül négyen mondtak igent. Egyikőjük, Sanyika, akinek a viselkedése nem mondható problémamentesnek.

Az oda és visszaút viszonylag zökkenőmentesen telt. A palotai stratégiánk az volt, hogy a feleségem lesz a három lurkóval, én Sanyikával – többnyire. Továbbá minél távolabb a tömegtől (csak Sanyikával). Háromszáz vendég mellett ez nem volt egyszerű.

Autizmus – tanár: 1 – 0

Amíg bent lassan haladtunk a kígyózó sorban, addig volt egy kisebb meltdown-összeomlása, ami hangos sírásban tört elő. Felvettem az ölembe (ez az 1), majd kikérezkedtünk a mosdóba. Ott kicsit megnyugodott. Majd a büféhez érve egy pohár kóla felvidította, aztán az udvaron a fagyi és kicsi sütik. 1 – 1. Egy közös fotózásra is beálltunk, de ekkor már érezhető volt, hogy megint közeleg valami.

Ezért megkérdeztem az egyik szervezőt, hogy megengedné-e, hogy a megterített asztalokhoz menjünk játszani. „Pörgetni szeretne a kisfiú.” Meghökkenést láttam az arcán, nem hiszem, hogy sokan kérdezték volna ezt tőle korábban, de megértően odakísért kettőnket. Átrendeztük a terítéket, ahol már kezdődött is az önfeledt pörgetés.

Egy fa kirakó darabját vittük magunkkal erre a célra. Sanyika közben felmérte a terepet és futott néhány hosszt az asztalok között. 1 – 2. Ismét nyugalom.

Lassan hazaindultunk. A busz látványa felvillanyozta. A hazafelé út Anna Peti Gergő meseolvasással telt. A suli parkolójában, amikor megpillantotta szüleit, hangosan kacagott és ölelte őket. A többiek is boldogan ugrottak a szüleik nyakába és egyből élménybeszámolóba kezdtek.

A kihívásokban jók vagyunk. Az első autista csoportunkat egészen Kölnig repítettük – öt év felkészítés után + voltunk Munkácson, Nagybányán, Kőszegen, többször a helyi református iskolai testvérosztályunknál.

Kockázatos, de nem lehetetlen.

Viselkedésproblémák azóta is vannak, de Sanyikával már nyaralni és étterembe is járnak a szülei.