A pandémiából már autistaként jöttem ki. Az oly sokáig tartó elszigetelődés végére kiderült, hogy egész életemben vagy álcáztam magam, vagy olyan viselkedésmintákat produkáltam, amelyeket neurotipikusnak tekintenek. Minél kevesebbet álcáztam, annál boldogabb lettem.

Van egy elméletem, miszerint az autisták tudják, hogy autisták, úgy, mint a melegek tudják, hogy melegek. Biszexuálisként nem kellett teszteltetni magam, hogy egy öreg férfi pszichológus mondja meg, hogy szeretem-e a nőket.

De valamiért a társadalom ezt követeli meg az autistáktól. Papíros diagnózis nélkül nem vagyunk elismertek, annak ellenére sem, hogy a papír még mindig ritkán segít minket a társadalomban. Életem nagy részében tudtam, hogy más vagyok, csak azt nem, hogy miért. 

Miután órákon át meséltem az élettörténetemet, sorra töltöttem a személyiségteszteket, emaileket küldözgettem magamról. Az utolsó találkozón az öreg bemondta, hogy szerinte nem vagyok autista, totál megsemmisített. Igyekeztem tartani a szemkontaktust és nyugodtan tűnni, de közben teljesen magamba zuhantam. 

Megkérdeztem, hogy miből gondolja, hogy nem vagyok az, amikor annyira biztos voltam benne. Akkor este hajnali háromig TikTok videókat nézegettem a világ minden tájáról, és addig kevésbé éreztem magam egyedül – aztán egy pillanat alatt értelme lett az egész életemnek. Hirtelen rájöttem, miért nem éreztem kielégítő válasznak a néhány éve kapott diagnózisomat a figyelemhiányos hiperaktivitási rendellenességről (ADHD). Évek óta sejtettem, hogy autista vagyok, de most már tudom, hogy az vagyok. 

„Ó, nem hiszem, hogy valaki, aki autista, az képes lenne ezt megállapítani.” - mondta a pszichológusom.

Elmondtam neki, hogy az elmúlt négy évben eszkortlányként dolgoztam. Húszas éveimben képtelen voltam megtartani a munkahelyeimet. És egyszer csak elkezdtem eszkortlányként pénzt keresni. Eleinte hihetetlennek találtam, hogy a férfiak több száz dollárt fizettek azért, hogy velem töltsenek egy órát. Minél inkább magamat adtam, annál többször akartak látni. 

Fogyatékossággal élő, krónikus betegek vagy mentálisan zavart emberek léptek velem kapcsolatba. Imádtam, hogy én osztottam be a munkaidőmet, és meg tudtam adni azt a szeretetet, amire vágytak. Tudtam, milyen érzés magányosnak lenni.

És erre a doki elkerülő személyiségzavart diagnosztizált nálam – csak mert 31 vagyok és nem akarok családot. (Van ezzel így más is: Gyerekmentes életre és full szexre vágytam – mondta az Aspergeres fiatal nő.)

Hazamentem és legszívesebben felborítottam volna az összes berendezést, de meg tudtam állni. Zokogva járkáltam a házam körül, és azt kiabáltam: „Nincs személyiségzavarom!”. Nem tudtam kezelni a lelki fájdalmamat, amit az öreg okozott azzal, hogy a tudása szerint én nem felelek meg az autizmus kritériumainak. De ki vagyok én, hogy vitatkozzam valakivel, aki ezt tanulta az iskolában?

Ha nem lettek volna más szexmunkások, őszintén nem tudom, hogy mit csináltam volna. Kétségbeesetten írtam a Twitteren: „A pszichológusom nem hiszi, hogy autista lennék, mert eszkortlány vagyok. Ha autista szexmunkás vagy, kérlek, lépj velem kapcsolatba."

Nem voltam biztos abban, hogy bárki is válaszolni fog. Mégiscsak a pszichológusomnak volt igaza. Eszkortnőnek lenni talán túl szociális munka egy autista számára?

„Ugyanezt mondta az én pszichológusom is" - kommentálta egy nő.

„Teljesen abszurd azt gondolni, hogy az autisták nem dolgozhatnának olyan munkahelyen, ahol szocializálódniuk kellene. Klinikai pszichológus vagyok, de a DSM V-ben sehol sincs kizáró kritérium a hivatással kapcsolatban." - írta egy másikuk.

És csak jöttek a megjegyzések. Hirtelen megnőtt a bizalmam. Készítettem egy TikTok videót, amiben mindezt elmeséltem. Ezrek reagáltak, hogy hasonló tapasztalataik vannak. Nekik is azt mondták, hogy túl okosak, túl jók a társasági életben, túl jók a szemkontaktusban, sőt még túl szépek is.

Rájöttem, hogy a pszichológusok tanulmányozhatják az autizmust, de soha nem fogják igazán megismerni.

Számomra (aki ADHD-s és autista) ez egy tökéletes munka. Van benne rutin, de kellően változatos is: mivel a klienseim sokfélék és az együtt töltött idő is sokszínű. Nőként vagy AFAB-ként megtanulunk jobban álcázni, mint a férfiak. Megtanulunk mosolyogni, a másik szemébe nézni (még ha fáj is), bólogatni, figyelni, és az összeomlásainkat internalizálni, mivel azok társadalmilag nem megfelelőek. Ezért nem lát minket a világ autistának, mert nem mindig felelünk meg az érzelemmentes „Esőember” zseni sztereotípiájának.

Bár ez segít abban, hogy normálisnak tűnjünk, de hátránya, hogy mivel elég normálisnak tűnünk, már nem lehetünk autisták, és ez már nem elég ahhoz, hogy szállást kapjunk, hogy a suliban ne tudjuk a lépést tartani, hogy nem tudunk munkát vállalni, és hogy csak chipsszel tömjük magunkat. És ha olyan vagy mint én, akkor totál kikészülsz a 9-5-ig tartó beilleszkedési próbálkozásokba, majd átállsz egy kevésbé szokványos munkára – mint a szexmunka.

Az évekig tartó álcázás tökéletes Eszkortnővé tett. Míg a civil életemben a randevúzás rendkívüli aggodalmat okoz, addig a munkámban pontosan tudom mit és mikor kell csinálnom. Az ajtóban fehérneműben és köntösben köszöntöm az ügyfeleket, elveszem a kabátjukat és a pénzt, elnézést kérek, amíg megszámolom és elteszem, majd csatlakozom hozzájuk a kanapéra.

Beszélgetünk, közelebb ülök, kezemet a combjukra teszem, megcsókolom őket. Innentől kezdve meghittebbé válunk, majd amikor lejár az időnk, megkérdezem, hogy mit fognak a nap hátralévő részében csinálni, jelezve, hogy itt az ideje, hogy vegyék a ruhájukat.

Néha csak pár óránk van egy szállodai szobában. Máskor elugrunk egy szusiért vagy beugrunk egy szexklubba. Mivel ezek a randevúk arról szólnak, hogy az ügyfél érezze jól magát, ezért nem kell azon aggódnom, hogy miről beszélgessek, mint egy klasszikus randin. Az ügyfeleim már velem akarnak lenni. Látták a hirdetésemet, tudják ki vagyok.

Kérdezgetem őket az életükről, amit élvezettel hallgatok. És ha nem beszédesek, akkor testi kapcsolattal töröm meg a feszültséget – egyébként is sokkal kényelmesebb számomra nem beszélni.

Minden egyes alkalommal szociális szorongásom van, de az sokat segít, hogy ez a pár óra róluk szól, és nem nekem kell a társadalmi jelzéseket értelmezni – pl.: meg akar-e csókolni. Tudom, hogy meg akar, mivel ezért fizetett.

A téves diagnózisom óta emailben újabb bizonyítékokat küldtem a pszichológusomnak, hogy autistaként is miért ne lehetnék szexmunkás. Azt mondta, hogy konzultálni fog autizmusra szakosodott kollégáival. Egy hónap telt el, azóta is semmi.

Persze örülnék egy tuti papíros diagnózisnak, de már elfogadtam, hogy nincs is szükségem rá. Jelenleg várom a Covid-19 vakcinát, hogy újra láthassam a kuncsaftjaimat, és közben könyvet írok arról, hogy autista vagyok. Bízom benne, hogy megjelenik.

Miután egy évig egyedül voltam otthon, ahol nem kellett az álcámat viselnem, nem tudom, hogy fogom érezni magam újra álcázva. Egy részem teljesen meg akarja mutatni magát, mint autista szexmunkás – teljes kínos dicsőségemben. A másik részem tudja, hogy ehhez a munkához kell az álca. Feltételezem, hogy egyre komfortosabbá válok autistaként is, ami a munkámban is meg fog látszódni. Végül is a hitelességemet fizetik meg a legjobban.

Forrás: Huffpost

Ezért is fontos a minél korábbi autizmus specifikus vizsgálat, ha felmerül az autizmus gyanúja. Érdemes annak megerősítése vagy kizárása a további megsegítések szempontjából.