"Rengeteg mindenért szenvedélyesen rajongott. Intelligens volt. És annyira tudott szeretni, de egész életében zaklatott volt. A rendszer hibája, hogy egy ilyen hihetetlen elméjű, tehetséges fiú ennyi fájdalmon ment keresztül rövid élete során.” – a tizenkilenc évesen elhunyt Will édesanyja.

Megrázó történet.

Will Melbourne tavaly december 18-án váratlanul halt meg kábítószer-túladagolás következtében. Halála előtt készítette ezt a videót:

„Fontosnak tartom, hogy megosszam a tapasztalataimat azért, hogy mások is tudják, mire számíthatnak. Terápiarezisztens depresszióm, generalizált szorongásos zavarom és Asperger-szindrómám van.

Amikor 13 éves voltam a suliban folyamatosan megaláztak az ismerőseim előtt. Egy éven át. Ez sajnos így volt. Elég traumatikus hatás. Szociális szorongás kezdett kialakulni nálam.

Eleinte nem igazán tartottam ezt problémának, és valahogy sosem kértem segítséget. Próbáltam magam kezelni, és közben nem vettem észre, hogy milyen rossz hatással van rám. Így az évek előrehaladtával a szorongás egyre rosszabb és rosszabb lett, de még mindig nem úgy gondoltam rá, mint egy mentális egészségügyi problémára.

17 évesen kezdett kialakulni a depresszióm, ami szinte a semmiből jött. Emlékszem az elsőre, olyan volt, mint: Képzeld el, ha a kedvenc kisállatod meghalna, és az az érzés ok nélkül benned maradna. Hm, így kezdtem. Emlékszem, az órán elkezdtem sírni. Csak bámultam a falat, és ok nélkül sírni kezdtem. Az iskolában nagyon jól támogattak, mivel nagyon jó segítséget kaptam az Aspergeremmel kapcsolatban is. De végül el kellett mennem, mert egyre rosszabb lett.

Ekkor Will elment a háziorvoshoz, aki beutalta a gyermek és serdülő pszichiátriai osztályra (CAMHS-be az Egyesült Királyságban), ott kapott egy terapeutát, aki nem volt jó, a szülei panaszkodni kezdtek, majd erre fel kapott egy nagyon jó terapeutát és egy szuper pszichiátert. Megváltoztatták a gyógyszereit és tanácsokkal látták el. Sajnos néhány hónap múlva ismét rosszabb lett. Szerinte nem csak azért, mert nem járt el a kezelésekre, hanem megváltoztak az otthoni körülményei.

Elkezdtem karcolni a karomat, le és fel, újra és újra, valami jelet. Szavakat, szimbólumokat, bármit. És elsőre nem is tűnt olyan rossznak. Egy kis időre megnyugvást adott, de a szüleim észrevették és persze elmondták a pszichiáternek. Tudod, próbáltak segíteni. Adtak néhány tanácsot, tudod mit?

Hm, elkezdtem öngyilkos lenni. Azt hiszem az első eset az volt, amikor megpróbáltam felvágni a csuklómat. Bevittek a sürgősségi osztályra, és ott kezdődtek a problémák. A szüleim négy-öt órát kint vártak, amíg a pszichiátriai nővér felvette a PSA-t. És akarod tudni, mit mondott? Azt mondta, hogy töltsek le egy ’mindfulness’ alkalmazást. Miután megpróbáltam megölni magamat. Egy alkalmazást. Szóval a szüleim sem örültek ennek. És kiengedtek. Az első néhány alkalommal folyamatosan így csináltam.

Aztán elkezdtem túladagolni magam. Először paracetamollal, ami nagyon-nagyon fájdalmas. Szörnyű halál. Ne próbáld ki. Megint bevittek a sürgősségire, adtak valami ellenszert. Kb. húsz órát voltam bent, majd megint ugyanúgy hazaengedtek. És ez történt újra és újra.

Will újabb gyógyszereket próbált ki, amitől hallucinálni is kezdett.

Szarként kezeltek a kórházban. Emlékszem azt mondták nekem, hogy pozitív lett a ketamin tesztem. Annak ellenére, hogy nem szedtem ketamint. Aztán jött egy másik nővér és azt mondta, amikor már kifelé mentem: Nem, nem, nem is volt ketamin teszted! Így hát megpróbáltam elmenni, de megállítottak. Tudni akarod, hogy ki? A biztonsági őr. Leültetett. Beszélgettünk, megkínált egy cigivel, ami nagyon kedves volt tőle, és megnyugtatott. Jobban éreztem magam tőle. A biztonsági őr, nem a speciálisan képzett személyzet, hanem a biztonsági őr.

Kezdtek a dolgok annyira rosszul menni, hogy elegem lett a létezésből. Mindig depressziós voltam. És nem bírtam már, ezért próbáltam megölni magam.

Olvastam orvosi kannabiszról szóló klinikai tanulmányokat, és úgy döntöttem, hogy elkezdem szívni. És ez volt életem legnagyobb hibája. Azt hinné az ember, hogy ha valaki kábítószerfüggővé válik, az valami olyan, mint a heroin. De nem, bármi lehet. Lehet az nikotin. Az alkohol. Teljesen mindegy, hogy mi az. Hm, és így elkezdtem boldogan szívni. Tudod, hatalmas mennyiségeket nap, mint nap. És naponta többször is. Kezdetben segített bizonyos fájdalmakon, fizikai fájdalmakon, amelyek más egészségügyi problémák miatt vannak. Hm, de tudod, utólag visszagondolva, csak kárt okozott. Láttam egy csomó barátomat, akik szívták és jól voltak.

De a különbség az volt, hogy nekik nem voltak komoly mentális egészségügyi problémáik, és nem arra használták, hogy megszüntessék a szörnyű depressziójukat. Egy kis szórakozásra használták.

És akkor még nem értettem a kettő közti különbséget, de most már igen. De tudod, ha egyre többet szívsz. És ez körülbelül két évig tartott. Egy-két hónapja hagytam abba.

A végére egyáltalán nem segített rajtam, csak a fájdalmamat enyhítette. De mentálisan nem éreztem jobban magam, vagy ilyesmi. Egyszerűen meg kellett vennem. Különben rosszabbul éreztem magam.

És a pszichiáterem felírt valamit, ami nem antidepresszáns volt, hanem valami viselkedésszabályozó. Nem segített sem a depressziómon, sem a haragomon vagy az agressziómon. Őszintén szólva rosszabbul éreztem magam. Elég furcsa voltam, de elfogadtam. És minden tovább folytatódott.

A terapeutám és a pszichiáterem továbbra is zseniális volt. És azt hiszem, hogy azért, mert nagyon-nagyon a terápiára összpontosítottak, ami jó dolog, mert nem akartak gyógyszerekkel teletömni egy gyereket.

17 éves voltam, nagyjából felnőtt, de nem kezeltek felnőttként. A pszichiáterem gyermek- és ifjúsági pszichiáter volt, ami azt jelenti, hogy főleg gyerekekkel és serdülőkkel foglalkozik. A gyerekek számára pedig szerintem csak három antidepresszáns van jóváhagyva.

Tudod, sokat voltam válságban, olyan sokszor voltam válságban. És az utolsó alkalom, amikor megtettem, az egyik utolsó alkalom, amikor felvágtam az egyik erem, és sok vért vesztettem, az egy nappal azelőtt történt, amikor a pszichiáteremhez kellett mennem.

Másnap bementem hozzá. Látta, hogy nagyon sápadt vagyok. Megmérte a vérnyomásomat, meggyőződött róla, hogy jól vagyok. Sehová nem kellett mennem. Felhívta az úgynevezett otthoni kezelési teamet, amely a mentálhigiénés csapat része, ami nem tartozik a pszichiátriához. Felvette velük a kapcsolatot, hogy jöjjenek, esetleg vegyenek fel fekvőbetegnek.

És hát odajöttek, elmondtam nekik mindent. Hogy rengetegszer megtettem. És lényegében azt mondták: Nem, nem fogunk felvenni. Elküldjük az otthonodba az „otthoni kezelőcsapatot”. Naponta egyszer megnézünk.

Az első napon hárman jöttek, mindhárman idegesek voltak, nem adtak semmilyen hasznos tanácsot, csak azt ismételgették, amit az osztályon mondtak. Van egy fontos dolog, amit kiakarok hangsúlyozni, hogy valaki minden nap eljön a házunkba, hogy megakadályozza, hogy öngyilkos legyek. Mert kb. akkor akarod csinálni. Tudod, amikor jönnek.

Tedd előtte vagy utána. Ez nem változtat semmin. Azt mondják a szüleidnek, hogy rejtsék el az összes kést, a nagy kést, rejtsék el az összes gyógyszert, tegyék egy széfbe. És úgy tűnik, hogy nem veszik észre, hogy manapság a gyerekek nagyon okosak. És intelligensek, és tudják, hogyan lehet ezt megkerülni és megtalálni a rejtekhelyet, vagy el tudnak menni a boltba paracetamolt venni. Amit könnyen megtehetnek, mert elmennek tíz üzletbe és úgy már sokat vehetnek. Vagy az én esetemben szereztem egy csákányt, és amíg a szüleim kint voltak, feltörtem a széfet, kinyitottam és megszereztem a gyógyszereket és néhány bütyköt.

Úgy tűnik, nem értik, hogy ha minden nap elküldenek valakit, az nem akadályoz meg senkit az öngyilkosságban. Úgy tűnik, hogy nem értik, hogy sokkal nagyobb a kockázat, ha otthon van, mint fekvőbetegként. Úgy tűnik, csak áltatják magukat, és azt gondolják, hogy ez a sok tanács megállítja az öngyilkosokat, mert nem. A fekvőbeteg felvételt most olyan nehéz elintézni. Ha paranoiás skizofréniás vagy, nyilván be fognak fogadni, mert veszélyt jelentesz magadra és a nyilvánosságra. De ha csak önmagadra jelentesz veszélyt, és nem vagy a legsúlyosabb depressziós eset – akit valaha is kezeltek –, nem vesznek fel.

Így otthon maradsz az otthoni kezelőcsapat felügyelete alatt. Vagy azt mondják, hogy tölts le egy appot és eredj haza.

Van egy nagy probléma az NHS-ben: a krízisszolgálat nem felel meg a célnak. Sőt, nem is szabad megvárni, hogy ott kapj kezelést. Ha depressziós vagy, tudod csak enyhén, akkor a háziorvos fog kezelni és nem utal be. Nem vagy elég rossz ahhoz, hogy beleférj a CAMHS-be, mivel nincs elég helyük. Fogadd el, hogy alulfinanszírozottak. Nagyon sok csodálatos szakember dolgozik. Ám nehéz úgy dolgozniuk, hogy nincs pénzük arra, amire szükségük lenne az eredményes munkájukhoz. Ez az egész rendszer azon az elképzelésen alapszik, hogy válságban kell lenned ahhoz, hogy segítséget kaphass.

Ha hagyjuk, hagyjuk vagy két évig, akkor súlyos depresszió, súlyos szorongás, öngyilkossági gondolatok alakulnak ki. És azt a személyt már sokkal nehezebb lesz kezelni.

Egy év és két hónapba telt, mire bekerültem. Képzeld el, amikor szenvedsz, és esetleg meghalsz öngyilkosság miatt. Ez teljesen gyalázatos. A másik probléma, hogy a finanszírozott terapeuták többségé nem túl jó. Megpróbálsz jó terapeutát kapni. Vagy privátban fizetsz, amire nem sok embernek van pénze.

Könyörögni kell érte. Nagyon határozottnak kell lenni. Még kiabálni is kell érte, amit nem kellene. És ha elképzelsz valakit, aki súlyos depressziós, és nem igazán tud emberekkel beszélni, akkor gondolod, hogy nem lesz kicsit ideges? Határozott lesz? Nem, ők nem.

De szerencsére a szüleim megtették helyettem.

"Úgy tűnt, ahogy a szükség erősödött, úgy halványodott a segítség - édesapja.

Forrás: BBC

---

A Health Foundation alapítvány felmérése szerint az Egyesült Királyságban a szociális gondozók körülbelül 10%-a részesült autizmussal élők támogatásával kapcsolatos képzésben.

Will szülei (édesapja ütőhangszeres, édesanyja zongoraművész) adományt gyűjtenek, amit a hasonló problémákkal küzdő fiatalok biztonságos elhelyezésére fordítanak a jövőben.

---

Sokan úgy gondolják, hogy az Asperger-szindrómás, magasan funkcionáló autista kevesebb segítséget igényel mint egy nem beszélő súlyos autista. Ez így nem helyes. Nekik is támogatásra van szükségük.

Ez a vietnámi anyuka nagyon hasznos módszert talált ki még időben az olimpikon autista fia számára.