Gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy van-e a családomban diagnosztizálatlan autista. Egész életemben úgy éreztem, hogy magasabb az érzelmi intelligenciám, jobban megértem a világot és a benne élő embereket, mint a nővérem és az anyám.

Anyánk különösen nehezen olvassa a társadalmi jelzéseket és nehezen tud beilleszkedni. Gyakran beszél az életben való csalódottságáról, arról, hogy nem kielégítő a karrierje. Ez persze engem is nagyban befolyásol, mert folyton túlkompenzálni akarom az enyémet.

Érzelmi megterhelést jelent, ahogy folyamatosan a kudarcain siránkozik, és némi felelősséget érzek a szomorúságáért, amiről tudom, hogy irracionális.

A nővérem is küszködik a párkapcsolataival. Bár igyekszik felmászni a karrierlétrán, számos interjún nem járt sikerrel. A munkán kívül mindig túlbuzgó lelkesedéssel van egy téma vagy hobbi iránt, ami visszatartja az embereket attól, hogy barátságba kerüljenek vele.

Azon kapom magam, hogy el akarom titkolni előle a sikereimet.

Nemrég költöztem, hogy közelebb legyek a szüleimhez. Nagyon szomorú vagyok ettől a helyzettől, hiszen újra látom, hogy milyen nehezen megy számukra a barátkozás, de nem tudom megoldani, bármennyire is próbálom.

Szeretném fenntartani a saját életemet anélkül, hogy bűntudatot érezzek amiatt, hogy az övék nem teljesül be.

Vessem fel nekik a kérdést? És lehet, hogy megcímkézik és megbántják őket, vagy csak hagyjam, és kockáztassam meg, hogy soha nem fogják megtudni, miért olyan nehéz eligazodniuk ebben a világban?

Forrás, fotó