Ahhoz, hogy mindkét szemünk örüljön az autista diákjaink tudásának
Hetedikek lettünk egy országos versenyen a 2017/2018-as tanévben. Most júniusban harmadikok. Örültünk ennek? Jövőre akkor elsők leszünk? De miért is csak 3.?
Az iskolák négy fős csapatokkal nevezhettek a Komplex tanulmányi verseny megyei fordulójára, amin hatodik és hetedik osztályos tanulásban akadályozott /enyhe értelmi fogyatékos/ tanulók mérték össze tudásukat irodalom, nyelvtan, földrajz, töri, természet és életvitel tantárgyakból. A csapatban legalább egy hatodikosnak kellett lennie. A versenyfeladatok többnyire a hetedikes anyagból lettek összeállítva. Még a normál általános iskolásoknak is fejtörést okozott volna néhány feladat. (Itt megnézheted a témákat.) Tavaly kettő, idén pedig mind a négy tag az osztályunkból került ki.
A tavalyi megyei válogatón informatikából volt ez a kérdéssor, amit egyénileg kellett megoldaniuk. A képen az egyik diákunk munka közben. Egy idő után megmosolyogtató.
Mindkét országos fordulóra a megyék legjobbjai jutottak be, és ténylegesen ott is volt 24-25 iskola csapata. Így már Valami győzni vagy jó helyezést elérni. Kimondhatatlanul örültünk ezeknek.
„Könnyű a köcsög parasztoknak, mert kiválogathatták a gyerekeket!” – szokták mondani a hátunk mögött. Hát igen.
A mondat első részével biztosan arra akarnak utalni, hogy nekünk is úgy kell tanítanunk, mint egy száz évvel ezelőtti egytantermes szabolcsi oskolában (ahol csak egy köcsög díszítette a termet): különböző életkorú, évfolyamú, tehetségű diákokat egy órán egy tanárral. Ugyanis az osztályunkban van ötödikes, hatodikos, hetedikes, nyolcadikos, akik enyhe vagy középsúlyos tanterv szerint tanulnak. Ez azt jelenti, hogy egy tanórán hat féle tananyagot – gyakran különböző tantárgyakból – kell megtanítanunk.
A mondat második felével már tutira tévednek, mert nyolc évvel ezelőtt ebbe az első osztályunkba minden „ajtónkon bekopogtató” szülő gyermekét felvettük, válogatás nélkül. Ma már másképp van, vagyis lesz.
Mindkét versenyen érdekesebbnél-értékesebb ajándékokat kaptak a csapattagok. ’18-ban Kőszegen Nagy Gábor igazgató mobiltelefont adott jutalmul az elsőknek. Ott a négy fiúnknak legörbült a szája, amikor megtudták, hogy miért nem ők kapták azokat.
Közülük hárman az idei csapatban ismét versenyeztek. Így nekik megvolt a plusz motiváció a győzelemhez, mert egész tanévben a mobil lebegett a szemük előtt. Én is szerettem volna valami pluszt. Így megbeszéltem velük, ha dobogósok lesznek, akkor én veszek magamnak egy okosórát. Ennek örültek ők is és a feleségem = a kolléganőm is. A helyezés meglett, de az óra késik, mert a hűtőnk időközben megadta magát.
– Kezdem kapiskálni, hogy az egyik szemetek már örül. És mi van a másikkal?
A másik szomorú. Miért csak hetedikek és harmadikok lettünk? Na, ezért kettyenünk el igazán. Hetedikek azért, mert nem helyes sorrendbe rakták a gyümölcssaláta készítés lépéseit; harmadikok pedig, mert nem úgy ment a biciklizés, ahogyan azt az utca megköveteli. Mondják, hogy az iskola az életre nevel. És mennyi mindent megtanít még. De nem az volna fontosabb, hogy a srácaink 15-20 év múlva tudjanak egy gyümölcssalátát készíteni a saját fiaiknak a vasárnapi vacsorához? Vagy úgy tudjanak biciklivel munkába menni, hogy neked miattuk ne kelljen a kanyarban satuféket nyomni?
A múlt héten a főnökünk küldött egy táblázatot, amiben a tankerület a jövő évi eszközigényünkre volt kíváncsi. Leírtunk néhány dolgot, de egyet – amire igazán szükségünk lenne azt nem tudtuk, mert nem volt rá rubrika.
Igaz, hogy Kököjszi és Bobojsza azt mondja Balogh Öcsinek, hogy azt a valamit nekünk kell megszerezni, de azt a mi esetünkben csak „felsőbb körök” adhatják meg.
Nekünk IDŐ kell.
A fő tantárgyak követelményei mellett nincsen elegendő időnk arra, hogy az autizmussal élő tanulóink számára úgy adjuk át az „ÉLET dolgait”, hogy az rutinszerűen működjön náluk.