Tauntonban él kisfiával egy negyven éves anyuka, aki olyan célt tűzött ki maga elé, amit eddig csak hat ember tudott teljesíteni. Nem ő lett a hetedik.

Beth French masszőr, tréner, motivációs előadó gyerekkorában krónikus fáradtság –szindrómája miatt sokáig kerekesszékbe kényszerült. Miután teljesen rendbejött, tizennyolc évesen belevágott a világ felfedezésébe: Írország, Hawaii, Bali, Thaiföld. Utazgatásai alatt tanult orvoslást, masszázst, vipassana meditációt, valamint rendszeresen úszott. Hazaköltözött és harminc évesen belevágott az extrém hosszútávú nyíltvízi úszásba, csatornák átúszásába. Majd megszületett fia, Dylan.

„Többre volt szükségem, mint egyszerűen Dylan anyukájának vagy masszőrnek lenni. Új kihívásra és szabadságra vágytam.”

Gyermeke négy éves volt, amikor ő 2012. márciusában bungee jumpingozott 216 méter magasból, júliusban tizenöt óra alatt átúszta a La Manche csatornát. És ekkor tájt derült ki, hogy a kisfiának autizmusa van.

Amikor Dylan megszületett, az anya azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben. Úgy gondolta, hogy fiának szenzoros feldolgozási zavarai vannak, ezért kerülték a hangos zajokat, a túlzott fényeket és minden mást, ami stresszkeltő lehetett. Miután rájött az összes problémaforrásra és azok megoldására, csak utána vitte iskolába. Ott mondták meg a másság forrását, az autizmust.

Nálunk az az ovi középső csoportja, valamint az a hely, ahol a szülők általában először szembesülnek azzal, hogy a gyermekük tényleg az autizmus tüneteit produkálja.

Dylan mire hat éves lett, az önbecsülése nullára süllyedt a tanulási nehézségei miatt, ezért Beth úgy döntött, hogy kiveszi a suliból.

„Meg akart halni, egy csődtömegnek hívta magát. Kivettem a suliból, mert azt gondoltam, hogy ennél rosszabbat már én sem tehetek vele."

Az otthoni tanulás olyan tevékenységet, olyan környezet biztosított, amit a kis srác a legjobban szeretett és elviselt.

„Imádja a kalandot, a mászást, azt a világot, aminek értelme van számára. Minden nap megrémít, mert általában félúton van az otthoni mászófalon.”

A kalandok pedig voltak bőven. Beth úszásai és a hozzá kapcsolódó utazások biztosították azokat. Beth az Ocean’s Seven-t akarta teljesíteni egy év alatt, vagyis úszni a Földünk hét különböző szegletében a 14-28 fokos hullámzó tengerben. Hol delfinekkel, hol cápákkal, vagy medúzákkal körülvéve egy szál fürdőruhában és úszószemüvegben. Az anyukának topon kellett lennie fizikailag és mentálisan egyaránt.

Ír-csatorna 34 km, Cook-szoros 26 km, Molokai csatorna 42 km, La Manche-csatorna 34 km, Catalina-csatorna 33.7 km, Tsugaru-csatorna 19.5 km, Gibraltári-szoros 14.4 km. Ezek a távok csak hosszabbak lehetnek, mivel elég nehéz tartani az irányt a hullámok, az áramlatok és az árapály mozgások miatt.

Eleinte minden simán ment. Dylan boldog volt, Beth edzései és felkészítő átúszásai sikeresek voltak. Viszont 2016. októberétől, amikor is elkezdődött az egy éves projekt, Dylan egyre inkább aggódott édesanyja biztonsága miatt.

„Az ebből fakadó szorongásai és stressz szintje még akkor sem csökkent, amikor hazaértem. Kilenc hónapon keresztül nem mert egyedül aludni, rémálmai voltak, tünetei és tikkelése felerősödött."

Az autista kisfiú át tudta érezni, képes volt átvenni édesanyja érzéseit és úgy reagálni rá, ahogyan egy nem autista, vele egykorú is tenné.

A második csatorna átúszásán a decemberi éjszakán Betht megközelítette egy két méteres tigriscápa. Mivel úszás közben rengeteg idő van gondolkodni, egy tigriscápa pedig csak segít rávilágítani a legfontosabbakra így:

„Arra gondoltam, hogy milyen szörnyű anya vagyok, hogy ilyen veszélybe sodrom magam. Mit csinálok én? Van egy gyermekem. Meg is halhattam volna!"

Amikor ketten voltak a kisfiú gyakran mondta: „Anya, nagyon büszke vagyok rád. Hiszek benned, hogy mindent meg fogsz csinálni." De júliusban, Japánban az ötödik csatorna átúszást megelőző napon könyörgött: „Kérlek, anya, ne hagyj itt. Nem vagyok biztonságban."

Ennek ellenére Beth beugrott a 15 fokos vízbe és megkezdte az emberfeletti teljesítményt igénylő, légvonalban 19,5 km-es távot, ténylegesen majdnem a duplája.

Ismét eljött a gondolkodás ideje:

„Két óra múlva azt mondtam a hajónak, hogy ki akarok menni. Soha nem csináltam még ilyet. Ösztönöztek, hogy adjak még egy órát. Adtam még ötöt, és már csak négy mérföld volt hátra. Mondták: Ha eléred a partot, akkor megtöröd a rekordot. Utána elmondhatod Dylannak, hogy ő a fontosabb.

De nem kapták meg. Az hamis és üres lett volna. Meg kellett mutatnom, hogy ő fontosabb, ami azt jelentette, hogy ott megállok.

Visszamentem a hotelbe. Dylan azt mondta: Korán jöttél vissza. Amikor elmagyaráztam neki, csak annyit mondott olyan „autistásan”: „Akkor te most egy kicsit csalódott vagy.”

Beth a döntését nem bánta meg és nem is tervezi befejezni az Ocean’s 7 teljesítését.

„Nem volt nehéz elengedni, mert az igazi kihívás nem ért véget az Ocean’s 7 befejeztével. Nem ez volt a fő célom. A cél az volt, hogy egy gyönyörű kalandban vehessek részt a fiammal, és megmutassam neki, hogy az életben megteheti azt, amit szeretne.

Végig gondoltam az életem, és rájöttem, hogy a sorsomnak semmi köze ahhoz a célhoz, amit magam elé állítottam. Szeretném, ha ezt az emberek megértenék. Amikor célul tűzünk ki valamit, de nem tudjuk elérni, akkor hajlamosak vagyunk azt kudarcként megélni. De ha válaszolsz arra a kérdésedre, hogy miért állítottad magad elé azt a célt, akkor a cél értelmét veszti. "

Mivel az anya önszántából állított kihívása befejeződött, az autista gyermeke szorongása is csökkent. És már tervezik az újabb közös kalandjaikat.

Dylan: „Boldog vagyok, hogy nem úszol tovább, de azért még fogunk utazni, ugye? Saját kalandokat akarok." Már tervezik, hogy megmásszák Anglia három legmagasabb hegyét.

Forrás: Beth French blog oldala