Nem tudtad, hogy autizmusod van. Egyikünk sem. Egy picit mindig is furcsa voltál, ódivatú, konvencionális. A szabályokat megtanultad és betartottad: virágok, bókok, vacsorák fizetése (még a kevés pénz ellenére is). Kihúztad a széket, megtartottad az ajtót, és átgondolt ajándékot vettél.

Mikor beköltöztünk az első házunkba, minden kicsit nehézkesebb lett. Sokkal jobban elfogadtad a dolgokat, mint vártam. Ez az együttlét új volt, és mindketten hittük, hogy ez javulni fog, ami idővel meg is történt.

Csendes, zárkózott természeted lassacskán megőrjített. Visszautasítottad a meghívásokat, hagytál egyedül elmenni esküvőkre, partikra. És ami a legkínosabb az egészben, eltávolodtál a barátaimtól és hirtelen lettél.

Könnyebb volt egyedül csinálnom a dolgokat, és miután rájöttem, meg is könnyebbültem. De nehezteltem. Vettünk egy házat, összeházasodtunk és gyerekünk lett. És ezzel csak rosszabb lett. Megszállott voltál a saját igényeid miatt, néha még a babáéért is, de látszólag sosem érdekeltek az enyémek. Az irántam mutatott törődésed hiánya folytatódott. A kommunikációra és az empátiára való képtelenséged arra késztetett, hogy abbahagyjam a zaklatást. Soha nem tudtam elmondani, hogy milyen magányossá tett ezzel együtt élni.

Gyermekünk diagnózisa mindent megváltoztatott, ahogy olvastunk és tanultunk az autizmus spektrum zavarról. A felismerés, hogy ezen a spektrumon vagy, először bennem, majd benned is felmerült. Amiben nem kételkedtem, hogy nagy bánat volt ez számodra. Nekem is nagy szomorúság volt annak felismerése, hogy azok a dolgok, amiket nehéznek találok benned, soha nem fognak megváltozni. Soha nem fogsz tudni kitörni belőle.

Miközben ezt a levelet olvasod, listát készítve a hibáidról – amiből jó sok van – a fejedben, azt kell mondjam, amit láttam, vagyis, hogy milyen keményen kellett dolgoznod, hogy olyan életet élj, amilyen jelenleg, amiről én éveken át ép az ellenkezőjét feltételeztem.

Dühös voltam, amiért nem kockáztattál, vagy nem erőltetted meg magad, de most látom csak, hogy mit csinálsz minden nap.

A legtöbbünkben rejlő dolgok rejtélyek számodra, és rájövök, hogy bárcsak ne lennének azok. Azt hittem nem foglalkozol vele, de most már látom, hogy egyszerűen nem tudtad megmutatni, mennyi mindent teszel ezért.

Olyan tiszteletet érzek irántad, amit soha nem gondoltam volna: azért, aki vagy, akivé váltál, és azért, hogy mennyit kellett dolgoznod azon, hogy idáig eljuss. Tudom, hogy utálod a különcségeidet, és tudom, hogy elszomorítanak, de te attól lesz az, aki vagy.

Soha nem mondanám ezeket a dolgokat. Nem beszélgetünk ezekről. De amikor azt mondod nekem – rád nem jellemző módon –, hogy olyan életet adtam neked, amire még álmodban sem gondoltál, hogy képes leszel rá, rájöttem, hogy talán nem is tudod, hogy te is értékes vagy.

Tudom, hogy szereted a kissé túlzó Facebookos megnyilvánulásokat. Te pedig, hogy én nem. Nehezen tudtam rávenni magam erre, de úgy gondolom, hogy ez a legjobb módja, hogy köszönetet mondjak neked, az autizmusnak és mindennek.

Forrás,fotó

Korai jó diagnózis, korai jó fejlesztés, gyerekkori barátok az alapjai a jó házastársi létnek.