Jó szülőként naponta biztosan százszor átgondolod, hogy a harmadikos autista gyermeked milyen szakmát tanuljon, és tíz-tizenöt év múlva hol dolgozzon. Két tényező alapvetően befolyásolja ezeket: a gyermeked képességei és az ehhez megfelelő, közeletekben lévő szabad munkahely.

Fülep Imre vállalkozónál voltunk autista tanulóinkkal almát szedni.

Az első tényező kiaknázása tőled függ. Egy autista gyermek pont olyan géneket örököl szüleitől, mint a nem autista. Vagyis nagy valószínűséggel olyan okos lesz a gyermeked, mint amilyen te és a párod vagytok.

Nem szabad azt várnod auti fiadtól, hogy doki legyen, ha ti tizenkét évig jártatok ugyan a suliba, de csak a hatodikig jutottatok, és most a csirkepucoló üzemben dolgoztok, ám ezek ellenére irigylésre méltó módon hordjátok a fejlesztésekre minden tanítási nap.

Ha pedig te boncorvos vagy és életed szerelme egy atomerőmű vezető mérnöke, akkor joggal álmodozhatsz autista lányod bírói karrierjéről. Ám csakis akkor, ha öt évesen te is elviszed őt egy jó szakemberhez, aki a felszínre tudja hozni a mélyben lévő tudást.

A fehér körcikk jelöli, hogy a gyermek az életben mennyi időt tölt a szüleivel, a zöld a tanárnénivel, a piros pedig azt az időszakot, amire felkészít a fehér és a zöld.

Van még egy sárga cikk is. Viszont az annyira kicsi, hogy az nem is látszik, az láthatatlan, de annál fontosabb. Azt az ezeregy órát jelöli, amit egy autista kisgyereknek meg kell kapnia ahhoz, hogy a pirosban boldog és viszonylag önálló legyen. Ezt a sárgát mindkét boncoló szülőpárnak meg kell teremtenie. Itt nincs mese. Minél korábbi életszakaszban kezdődik, annál jobb középiskolát és melót jelent a jövőben.

A bírónak – vagyis a jobb képességű autizmussal élő személynek – viszonylag könnyebb a végzettségének megfelelő munkahelyen elhelyezkedni. A gyengébbeknek ez nehezebben megy. És ők vannak többségben.

A felkészítő szakaszban neked és a tanároknak összehangoltan kell dolgozni a munkára nevelésben. Mit ér a tudás, ha nincs munkaszellem. Hiába a munkakedv, ha nincs befogadó főnök. Ha nincs munkahely, akkor nincs teljes élet.

Ha van pénzed saját munkahelyet teremteni auti gyermeked számára – mint ennek az anyukának, vagy ennek az apukának, akikről korábban írtunk – az az egyik legjobb megoldás. Miért merik ezek a szülők saját gyermekeiket alkalmazni? Azért, mert pontosan tudják, hogy mire képesek és azt hogyan tudják alkalmazni.

Egyre több óriás cég elsőként alaposan meg akarja ismerni az autista személyt több hetes kiválasztási procedúra során. Kirstin Queen, a Ford egyik menedzsere azt mondta: „Amikor elkezdtük ezt a programot, akkor először meg akartunk győződni arról, hogy hogyan tudunk velük dolgozni és azt fenntartani.”

Ez szép, de mi a helyzet a helyi varrodában vagy a csirkepucoló üzemben vagy az uborkásban? Ők mennyi pénzt tudnak vagy akarnak arra fordítani, hogy megismerjék autista gyermeked képességeit? Gondolhatod. De mégis mit lehet tenni egy kis városkában a fehér és zöld szakaszban? Nektek kell bemutatni a gyermeked tudását a helyi munkáltatóknak.

Szeptember elején megkérdeztük a szülőket, hogy szeretnék-e, ha valódi munkásokkal igazi lefárasztó, tétre menő, piszkos munkát végeznének gyermekeik. Hát persze - mondták, majd elkezdtük a szervezést. Megbeszéltük a főnökeinkkel, leszerveztük a szállítást, aztán amikor már megvolt minden, megkérdeztük Fülep Imrét, hogy megengedné-e, hogy dolgozhassunk a mesébe illő almáskertjében. De azt kikötöttük, hogy nem bemutatóra szeretnénk menni és nem „egy alma/gyerek” adagot szedni, hanem reggeltől-délutánig tartó, fáról való szedést. Úgy, ahogyan mindenkitől elvárja.

Most képzeld magad Fülep Imi helyébe. Tiéd az almáskert, amit több évi munkával hoztál létre és egyszerre száz ember szedi a drága almádat, amit a vevőd csak akkor fizet ki, ha minden alma előírásszerűen van elrakva. Kockázatos dolog minket fogadnod? Bizony az, mert összetörhetjük, megnyomhatjuk, összetaposhatjuk az almádat, kitaposhatjuk a fákat, letörhetjük az ágakat.

Ezért Imi először azt kérte, hogy szóban mutassuk be neki a srácainkat. Ki miben jó, mit szeret, mit lehet rábízni. Az almáskert nem egy autógyár, de ott is egymásra épülő feladatok vannak, amiket precízen kell elvégezni, különben „őszire nem lesz haszon”, de még jövőre sem.

Imi: „Tudnom kell, hogy mire képesek a tanítványaitok. Minden munkással így csináljuk. Akkor leszünk nyereségesek, ha a megfelelő személyt a számára megfelelő munkával bízzuk meg.”

Az első nap reggelén Imi elbeszélgetett velük, aztán bemutatta a feladataikat, a szedés technikáját, a pakolást, a szortírozást, kijelölte az almafa sorunkat, de a munkamegosztást ránk bízta. Ez a munka előtti eligazítás nagyon tetszett a srácoknak. A nap végére kitisztult, hogy ki melyik feladatban a legügyesebb. A következő napokban már ennek megfelelően dolgoztak. Napi két-három konténert megszedtünk az alma fajtájától függően. Végül Imi, miután megszedtük a napi limitet, értékelte a munkájukat. Meg volt elégedve a fiúkkal, a szedés minőségével és mennyiségével.

Felnőtt korukra lesz köztük, aki meg fogja szedni a napi átlagot, aki príma szortírozó lesz, de lesz olyan, aki csak segítséggel tud majd dolgozni.

Az már most tutira látszik, hogy a legidősebb, egyben leggyengébb tanulónk, aki a legidősebben került hozzánk, aki nem kapta meg az ezeregy óráját, az önállóan nem lesz képes boldogulni egy munkahelyen, legyen az akármilyen „autistabarát”. Az viszont már plusz költséggel fog járni.

Mi a legfontosabb, amit most kell megtanulnia egy tizenéves autistának? Az, hogy az életben dolgozni kell, mert pénz nélkül nem adnak semmit a boltban. És fizu csak akkor van, ha nincsen összetört alma a vödörben.

A tanári munkánk akkor lesz hatékony, ha minden évben tudunk hasonlóakat bevállalni, és a szülők felelősségteljes feladatokat bíznak csemetéikre minden egyes nap, amíg csak támogatni bírják őket.