Egy bevásárló központ bejáratánál észreveszel egy földön fetrengő, üvöltöző kisgyereket, akit a szülei éppen próbálnak lábra állítani. Közelebb mész és felismered egy régi osztálytársadat. Látod rajtuk az idegességet, ezért csak odaköszönsz, és egy kedves gesztussal jelzed, hogy később felhívod.
Csak erős idegzetűeknek: az apuka próbálja megnyugtatni és elaltatni a kilenc éves autista kislányát, az anyuka pedig videóra veszi. Meg akarják mutatni a világnak, hogy nekik tényleg több segítségre van szükségük.
A bristoli autista kislány nagyon szorong a suliban, ezért nem kell bejárnia. Magántanulóként szinte soha nem találkozik az osztálytársaival, mivel egy utazó tanár kijár hozzá az otthonába tanítani. Így édesanyja kitalálta, hogy elhívja a gyerekeket a házukhoz hetente egyszer. A forgalom elől lezárt…
Egy délelőtt a tengerentúlon csörög az egyik rendőrőrs telefonja. „Jöjjenek gyorsan, mert egy nyolc éves kisfiú megzavarta az osztály rendjét, elfutott az igazgatótól és megrúgott egy gyógypedagógust!” - így hangozhatott el a segélykérő hívás.
Korábbi posztunkban egy tanár a földön húzta be az udvarról az osztályba az autista kisdiákot. Rengeteg negatív kommentet kapott autista gyermeket nevelő anyukáktól. Hogyan ítélkeznek, ha egy édesanya csinálja ugyanazt?
Jó szülőként naponta biztosan százszor átgondolod, hogy a harmadikos autista gyermeked milyen szakmát tanuljon, és tíz-tizenöt év múlva hol dolgozzon. Két tényező alapvetően befolyásolja ezeket: a gyermeked képességei és az ehhez megfelelő, közeletekben lévő szabad munkahely.
Az autizmus fejlesztésében van egy folyton felmerülő kérdés a szülők, sőt a tanárok részéről is: mikor mondhatjuk, hogy egy autista gyerkőc már tutira tud valamit? Ha százszor megismétli, vagy ezerszer megcsinálja?
