Az autizmus fejlesztésében van egy folyton felmerülő kérdés a szülők, sőt a tanárok részéről is: mikor mondhatjuk, hogy egy autista gyerkőc már tutira tud valamit? Ha százszor megismétli, vagy ezerszer megcsinálja?

A kérdés így nem egészen jó, egy kicsi kiegészítéssel már jobb lesz. Tudja-e a választ az autista kisfiú a megszokott helyen és időn kívül is, vagyis akkor, amikor apa éppen büszkélkedni szeretne vele. Tehát Jancsika nem csak az otthoni bejárati ajtóban tud köszönni apu főnökének, hanem a villamoson hajnal ötkor vagy a Péterfia csemege előtt a zuhogó esőben is.

Szomorú, de sajnos igaz: ennek gyakorlására van a legkevesebb lehetőség az oskolában /főleg 3-4. osztály után/. A feleségemmel mindig azon vagyunk, hogy az oktatási kereteinken belül olyan helyzeteket teremtsünk, ami hűen imitálja autista tanulóink várható felnőtt Életét.Az ilyen viszont sok pénzbe kerül, legalábbis többe, mint ami erre fordítható. Az ingyen kapott könyvekből csak a száraz előírt tananyagot lehet …

Az Élet tanítását pályázati forrásból lehetséges kiegészíteni. Néhány éve az autista gyerekek problémás viselkedésének kezeléséről cseréltünk tapasztalatokat hét ország kollégáival. A kiírás és az átalányösszegű támogatás lehetőséget biztosított arra, hogy a projekt két éves időszaka alatt bármelyik partner diákjai elutazhattak egy másikhoz. A többiek nem vállalkoztak ilyen kalandra, de mi tudtuk, hogy a tanulóink többségének nem lesz még egy ilyen lehetősége egész életében. Így már a kétéves munkánk elején, pontosabban, amikor Kármán Tímeának, a Tempus Közalapítvány munkatársának az értesítését megkaptuk a támogatott projektünkről, elkezdtük a srácaink felkészítését egy repülős utazásra.

Mivel nem volt kötelező a diákok mobilitása, így először magunkat kellett meggyőzni, hogy merjünk-e bevállalni egy ilyen felelősségteljes feladatot, amiért csak a gyerekek és a szüleik háláját kapjuk.

Olyan gyerekekről írunk, akik két-három évvel korábban még alig kommunikáltak, a tömeget nem bírták, a mások érintésétől kiborultak, csak támogatós busszal jártak suliba; szülők nélkül, az otthoni ágyon kívül máson még nem aludtak, és ketten a projekt elején kerültek az osztályunkba.Velük terveztük, hogy a második év végén meglátogatjuk a német iskolát. Bíztunk magunkban, a munkánkban és ezáltal a nebulóinkban is.

A mindennapos munkánkról, fejlesztésünkről most nem mesélünk. Csak azt mutatjuk be, hogy konkrétan mit tevékenykedtünk az oda-vissza történő repülésükért; plusz két alapvető dolgot, amik segítenek neked a munkánk jobb megértésében, amire minden autizmussal élőnek szüksége van.

A legfontosabb feladatunk megteremteni számukra a Nyugodt légkört bárhol és bármikor, amikor velünk vannak. Ugye leginkább az iskolában, de lehet a színházban, a boltban, az almáskertben, amikor a szüleik nincsenek velünk.

A nyugalom megteremtéséhez szükséges tudniuk, hogy mikor, mit, kivel, hol, meddig fognak végezni. Erre való a Napirend. Kinek szöveges, kinek képes, kinek vegyes, de ez mindegy. A lényeg, hogy értsék a napirendes rendszerüket. Tudják, hogy miután felkelnek, mosakodnak, felöltöznek, reggeliznek, elmennek a suliba…. A napirend nélkül jön az idegeskedés, a dühroham, a kézfej véresre harapdálása, anya felrúgása. Ha jó a napirend, akkor már megalapoztuk a nyugalmat. 

Nincs ebben semmi különös. Ha belegondolsz, te is összeállítod magadnak a napirendedet. Felsorolod a noteszedbe, vagy bepötyögöd a mobilod naptárába vagy csak a fejedben tartod. Még Orbán Viktor miniszterelnök úrnak sem lenne sikeres a munkanapja a napirendje nélkül.Rengeteget beszélgettünk a repülésről. Eljátszottuk a felszállást, a leszállást, a sorban állást, a motozást. Ezekről olvastunk, meséket néztünk, rajzoltunk. Amikor már lefoglaltuk a repjegyeinket, akkor szituációs játékok során gyakoroltattuk az ülésrendet, a snack elfogyasztását, és a repülési idő hasznos eltöltését.

Főpróbákat tartottunk: néhány alkalommal hajnalban mentünk a suliba, aztán hátizsákos hosszú sétákat tettünk, fellépcsőztünk a repülőhídunkra, piaci tömegben nézelődtünk, postán várakoztunk.

A legfontosabb pedig az volt - ami már nagyon hasonlított az éles helyzetre -, amikor elmentünk az Aeroparkba és a Liszt Ferenc repülőtérre. Ott megnézhettük a repülőtér működését. Átmotoztattuk a gyerkőcöket a beléptető kapunál. Közelről láttuk a le-felszálló gépeket, hallottuk a motorok dübörgő hangját, egy tűzoltótiszt bemutatta a Párducot, egy csúcskategóriás tűzoltóautót, testközelből megnéztünk több leszerelt repülőgépet. A srácoknak nagyon tetszett, amikor az utasok és párszor a pilóták is visszaintegettek nekünk.

Amilyen élményekkel teli volt az a nap, annyira volt fárasztó mindannyiunk számára. Ilyenkor jönnek elő "az autizmusból fakadó hiányosságok", amiket legjobban a szülők tudnak gyakoroltatni minden egyes nap.

A gyerekkel közösen elkészítettük a napirendjüket, azokon többször végigmentünk. Így, amikor azokat élesben használtuk simán ment minden. A kockás napirendi füzetükben a megtörténtet kipipálták, majd elolvasták a következő két pontot.

Feltűnés nélkül repültünk oda-vissza.

Felteheted magadnak ezt a két kérdést: miért jó nekem az, hogy egy autista tud repülni, azaz viselkedni a repülőn? Mert akkor miatta nem fog késni a géped, nem fog kényszerleszállást végrehajtani, nem fog idegesíteni a több órás repülés alatt. Miért kell egy autistának repülőn utazni? ...