Janenek három gyereke van, az egyik Laura, akinek pedig négy gyereke van. Mindketten fiatalon kezdték a gyerekvállalást. És mindketten előre tervezték.

Jane 18 évesen szülte meg Laurát, aki 15 évesen szülte Eviet, aki most 11 éves. Jane nem örült lánya korai terhességének, próbálta rábeszélni annak megszakítására.

Pár évvel később Jane megszülte Bent, pár héttel rá Laura Bellát. Így történhetett az meg, hogy Jane szoptatta Bellát is, ami szerintük teljesen okés.

Csak az elmúlt években jöttek rá, hogy miért választották a korai anyaságot. „Mindketten autisták vagyunk.”

A váratlan válasz a Covid-19 idején érkezett, amikor észrevették, hogy az egyik gyerkőc más. Nem olyan, mint a többiek. Jane 6 éves Oliver fia nagyon furcsán viselkedett a bezárás ideje alatt.

Felfedezte azt is, hogy neki és fiának hasonló tulajdonságai vannak, egyformán másak. Elkezdte keresgetni ennek okát. A Facebookon meg is találta. A tüneteket olvasgatva fényderült az addigi titokra. „Szó szerint csak azt mondtam: pipa, pipa, pipa. Azonnal tudtam.”

Mind igaz rájuk. Először csak a fiával kapcsolatban kutatott és közben kiderült, hogy ő is az.

És ekkor már a 26 éves Laura is gyanakodni kezdett, hogy ő is más. Hamarosan mindhármójukat autizmussal diagnosztizálták.

A tinédzserkori terhesség, amely egykor oly idegesítőnek tűnt, most értelmet nyert.

„Bevettem a neurotipikus ideálokat, hogy a gyereked jól teljesít, egyetemre jár, és remek munkát kap. Megházasodik, lesz 2-4 gyereke, szép háza, szép autója. Most, hogy tudjuk, autisták vagyunk, képesek vagyunk azt mondani: „Mi a normális számunkra?”. Ez más standard, mint ami normális egy neurotipikus családban.”

Jane McNeice könyvet írt a felnőttkori autizmus diagnózis fontosságáról.

„Az autisták küzdenek azért, hogy barátokat szerezzenek. Egyszerűen mások vagyunk. A legnagyobb kihívás az, hogy olyan társadalomban élünk, amely nem fogadja el a különbséget, és sok esetben erősen ítélkezik felette.”

Forrás