Tom, a 27 éves autista fiatalember jobbnál jobb munkákat kapott, csak képtelen volt azokat megtartani. Dolgozott már állatmenhelyen, postán, élelmiszerboltban, kutyanapköziben, kertrendező cégnél. Ő egyszerűen egy jó munkahelyet szeretne, pénzt és függetlenséget.

"Mindig talál magának állást – mondta az édesanyja. "Csak nem képes azokat megtartani! – tette hozzá a háttérben az apuka.

Már az oviban észrevették, hogy másképp viselkedik, mint a többiek. Egy óvónő vetette fel az autizmus gyanúját. Bejött. A következő 12 évben különböző oktatási programokban, személyre szabott fejlesztési tervekkel, speciális terápiákon vett részt a suliban. Tom nem igazán bírta ezeket.

De az iskola legalább egy rendszert vitt az életébe, továbbá biztonságot és társakat. Volt egy hely, ahová nap, mint nap bemehetett, ahol az emberek figyeltek rá, ahol lehetősége volt tanulni és felfedezni az erősségeit.

Az osztályunkba járó hét autista diákunkat a felnőtt életre igyekszünk felkészíteni. Milyen az élet? Azt szemléltettük ezzel a képpel. Egyesével megkérdeztük, hogy ki hová ültetné a fát. Te hová ültetnéd?

Tom sikeresen leérettségizett, majd jött az anyuka nagy zuhanása: "És most hogyan tovább? Halálosan megijedtem.

Főiskolára ment, ami sajna nem jött be. A merev ütemterv és személyes támogatás hiányában – ami a gimiben megvolt – csak lézengett és legtöbbször a könyvtárban ücsörgött.

Azt abbahagyta és elkezdte a felnőtt autisták egyik leggyakoribb tevékenységét: a szülői házban való magányos otthonülést. Mindezt Star Warsos papucsban és hátracsapott baseball sapkában.

A szülei ekkor fordultak a marylandi fogyatékosokat támogató állami szervezethez (a DDA-hoz). A fiúk fel is került a várólistára, ami alapján időpontot is kapott: két év múlva hétfőn 10 óra.

Tom az otthonülős témát felváltotta császkálásra. Felkapta a hátizsákját és nekivágott Baltimore utcáinak. Csak céltalanul mászkált reggeltől – estig, hol eltévedt, hol kirabolták, ha hívták, a mobilját nem vette fel. Az édesanyja az idegösszeomlás határán volt. Elmondta a DDA-nak, akik a krízis helyzet miatt Tom ügyét előbbre hozták. Így a szülők elkezdhettek nappali ellátást biztosító szervezeteket keresgélni. Azok legtöbbje inkább a súlyosabb fogyatékos személyek ápoló otthonának tűnt, ami az autista Tom számára nem volt megfelelő.

Az Itineris központ képe.

Végül 2012-ben megtalálták az Itineris központot, amit olyan szülők hoztak létre, akiknek felnőtt autista gyermekük van. Tom szülei nagyon megörültek, hogy fiúk egy otthonos környezetben barátkozhat, fejlesztheti képességeit, és a legfontosabb, hogy segítenek neki munkát találni és azt megtartani.

De ez még az asszisztens támogatásával sem volt egyszerű. Mivel egy autistán külsőre nehezen vehető észre a fogyatékosság típusa, mint pl.: a Down szindrómánál, ezért nem is kezelik akként a főnökök. Úgy gondolják, ha ránézésre minden oké, akkor a többi is rendben lehet. Így az elvárásaik is ugyanazok.

Tomot gyakran a verbális képességei sodorták bajba, ugyanis másik nehézsége a beszélőkéje. Mivel valószínűleg nem volt munkahelyi viselkedés tanórája, így nem tudhatta, hogy munkatársaknak nem szólunk be, nem mondunk sértő vicceket. Ehhez társult még, hogy a társas kapcsolatok jeleit is félreértelmezi. Ezeknek néha kék-zöld foltok lettek az eredményei.

Az első nap az új kollégái nyugodt szívvel adták meg a számaikat. Ekkor még nem tudták, hogy szinte a megszállottja a telefonnak. Erre akkor jöttek rá, amikor egy nap már huszadjára hívta őket vagy SMS-t kaptak tőle. "Havi tízezer SMS – mondta az apuka. Ezért limitálni kellett a mobilozását.

Néha könnyebb gyengébb képességű autistának munkát találni, mint Tomnak.

Az elmúlt három évben Tom takarítási munkákat kapott heti pár órában. Mindig ment vele egy segítő, aki szükség esetén visszaterelte a feladatához, ha elkalandozott. Kukákat ürített ki és asztalokat törölgetett tíz dolláros órabérért. Itt a tempót találta túl gyorsnak.

A szülei ennél lassabban végezhető munkát szerettek volna neki, ahol ugyan emberekkel van körülvéve, de nem túl szorosan, és van egy haverja, aki segít neki a munkájára koncentrálni.

Két évvel ezelőtt újabb munkát kapott, az álmai állását: beszélnie kell pénzért. Havonta néhány alkalommal előadást tart az autizmusáról. „Már két éve csinálom, és ezt imádom a legjobban.

Az előadások büszkeséggel töltik el, célt nyújt számára és persze pénzt, amit a barátnőjére költhet, aki szintén autizmussal él.

„Szeretek lógni az emberekkel. Amikor összejövünk az a napom fénypontja.

A szülők azonban még mindig azért imádkoznak, hogy találjon egy biztos állást, és azon aggodalmaskodnak, hogy mi lesz, ha ők már nem lesznek.

A tanulóink első alkalommal a sárga ház elé akarták a fát elültetni. Ketten-hárman a második kép bemutatása után megértették a lényeget. A többieknek ehhez több időre van szükség. A megértés viszont még nem jelenti azt, hogy bármelyik élethelyzetben használni is tudnák. Ezért mi minden egyes tanítási nap azon vagyunk, hogy otthon is, az utcán is, a felnőtt életben is, a munkahelyen is ezt flottul tudják alkalmazni.