Nagy rajongója vagyok Ellen DeGeneresnek, úgyhogy több mint izgatott lettem új filmjének 'Szenilla nyomában' premierje előtt. Kicsit korán érkeztem, így egy órát a kocsiban vártam (na jó, lehet kettőt) mielőtt bementem volna a moziba. Vettem popcornt, leültem a helyemre, és készen álltam a filmre. Fogalmam sem volt róla, hogy a film, amit meg akartam nézni, ennyire meg fog érinteni.

Autistaként rájöttem, hogy tényleg hasonlítok Szenillához. Nem azért, mert híresen gyenge a memóriája - egyébként az enyém is hihetetlenül az. Nem, hanem mert azonosulni tudtam azzal, ahogyan ő érzi saját magát. A mesében Szenilla folyamatosan bocsánatot kér feledékenysége miatt. Állandóan. Így tényleg együtt tudok érezni vele. Csak annyit kíván, hogy tudjon emlékezni dolgokra, de nem megy neki.

Szóval bámulatos a memóriám, de sok hiányosságom van. Küzdök, hogy megértsem az emberi kapcsolatokat. Nekem plusz segítségre van szükségem ahhoz, ami másoknak oly könnyen megy. Időnként szörnyen érzem magam miatta. Főleg, ha az másokra is hatással van. Én is folyton bocsánatot kérek.

Őszintén mondom vannak pillanataim, amikor azt kívánom, hogy bárcsak ne lennék autista.

De én az vagyok.

Szenilla nyomában megtanítja az embereket, hogy jó másnak lenni. Az nem baj, ha néha küzdeni kell. És ezért tudok én Szenillával azonosulni. Gyakran úgy érzem, mintha semmire sem lennék képes. De mikor megnéztem ezt a mozit, sírtam. Sírtam, mert rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Sírtam, mert rájöttem, hogy sok ember nem érzi magát elég jónak. Viszont ez a film emlékeztet minket arra, hogy kik vagyunk.

Csak ez jusson eszedbe: Ússz és evezz!

Erin Clemens

Szóval irány a mozi!

Mi megnézzük az auti srácainkkal.