Három évvel ezelőttig korai gondozott, kicsi gyerekeket is fejlesztettünk az iskolánkban. /MI is dolgoztunk csecsemővel és kisgyermekekkel. Nagyon hálás munka volt./ Majd törvényi változások miatt átvette őket a nevelési tanácsadó. Ezért okafogyottá vált egy kicsi pelenkázó helyiség, amely pontosan a mi termünk mellett volt.

Megkértük az iskolánk vezetőjét, hogy engedélyezze a két helyiség összenyitását. Rábólintott és a szakmunkás tanulóink és oktatóik vágtak egy ajtót a válaszfalba. Így a pelenkázóból öltözőt alakítottunk ki, sőt lett az auti diákjainknak egy saját WC is – ami a pelenkázóból nyílt. Ez volt a fő célunk.

Addig valamelyikünk mindig kikísérte őket a WC-re. Itt a lényeg a „valamelyikünk”. Egy gyógypedagógus és egy asszisztens /9-13-ig/ volt egyszerre az osztályban. Akkoriban volt egy súlyos autista nagy lányunk – róla már írtunk korábban –, aki egy, de gyakran két embert igényelt. Ha ő akart WC-re menni, ki marad a többiekkel? Hasonló és mindennapos okai voltak a „saját WC-nek”. Így azóta egyedül tudnak kimenni, ami az önállósághoz elengedhetetlen.

Nem kértünk másik asszisztens, mert tudtuk, hogy úgysincs rá keret.

Ezzel az átvágással megspóroltuk egy asszisztens bérét.

Állandó asszisztensünk van, ami roppant fontos egy auti csoportban, sőt jó asszisztensünk van.

A jelenlegi csoportunk összetételéhez ez elfogadható úgy, hogy mi a 32 – 35 óránkat a csoportunkban vagyunk.

Voltunk már olyan szegregált iskolában, ahol az osztályokban több volt a pedagógus és asszisztens, mint a gyermek.

Azért, mert ezt követelte meg a gyerekek fogyatékossága és a törvény – amire pénzt is biztosítottak.

Ez az Egyesült Királyságban van.