A nagycsoportos kislány hibátlanul ismétli meg édesanyja mozdulatait, akit előző este kísért le a fitneszterembe. Sőt Barbie babáit is tornára bírja.

A kisiskolás autista kisfiú velem kártyázik. Első alkalommal játsszunk színre-színt a magyar kártyával. Ő engem utánoz, ahogyan én tartom a lapjaimat. Azt csinálja, amit én.

A kissrác a számára fontos részleteket emelte ki és utánozta le. Tud utánozni, amit sok hozzá hasonló gyermekek nem tudnak. Számára azt roppant nehéz megérteni autizmusa miatt, hogy az általa látott és utánozandó „világból” mi a lényeges és mi az elhanyagolható. / Gyakran a nem-autista felnőttek sem tudják, mit utánozzanak./

A színre-szín kártyatartásából még nem tudja, hogy mi a fontos és miért.

A „mi a fontos” részt már a napokban tudni fogja /többször fogunk zsugázni/, tehát megfelelően maga felé fordítva fogja a lapokat tartani.

A „miért fontos” kérdésre még rengeteg időt kell és fogunk /az előírt tananyag mellett/ fordítani. Annak megértése, hogy a játszótársaknak nem szabad meglátnia a kártyáit az egy hosszú és összetett munka eredménye lesz.

Az utánzás az emberek többségénél néhány hónapos korban automatikusan előjön és továbbfejlődik.

A kislány már késleltetve tudja utánozni azt a személyt, aki élteti, aki pillanatok alatt mosolyt tud csalni az arcára, akit a legjobban szeret: az édesanyját.

Az auti kisfiú a suliban minket utánoz, mi tanítjuk meg, mi vezetjük rá, hogy mit utánozzon a világunkból azért, hogy otthon odabújjon anyukája ölébe és őszintén, saját megfontolásból azt mondja: „Szeretlek édesanyám!”.