Kedden ismét az aradi vértanúkra emlékezünk. Autista nebulóinknak ez az egyik legnehezebb ünnep. Nincs benne kokárda és vidám dal, viszont van benne „régen”, van benne halál, és van benne egy érzés – a gyász –, amit nekik idegen emberek életén keresztül kellene megérteniük. 177 évvel ezelőtt történt; ezt az időszakot még a felnőttek is nehezen képzelik el.

Régóta valljuk: a fő cél az, hogy a gyerekek legalább egy lényeges elemet megértsenek, és szívesen idézzék fel. Idén ezt az egy elemet így fogalmaztuk meg:

...

Megnéztem, hogyan oldja meg tizennégy oktatási rendszer ugyanazt a feladatot, amelyen mi nap mint nap dolgozunk: hogyan kapja meg az autizmussal élő gyerek az egyéni fejlesztést, ami jár neki. A kép tanulságos és reményt adó egyszerre. Tanulságos, mert a kihívás mindenütt nagyon hasonló. Reményt adó, mert épp ettől látszik a megoldás iránya — és mert a végén kiderül a lényeg: nem az a kérdés, beengedjük-e a gyereket, hanem hogy meg tudjuk-e tartani. Autistát és nem autistát egyaránt.

...

We wrote 142 pages. On page 78, our three faces are there in line drawing — Nóra's, Márti's, and mine. And next to us, a frame.

It says, literally: "the following are our assumptions, and it is possible that not all of them will hold up."

We wrote and deleted that sentence — and the three related ones — over three weeks. The three of us: my wife and our daughter, Nóra. At first we phrased it more cautiously. Then more boldly. Then more restrained. In the end we wrote down what we actually thought: we don't know whether everything we built up as the theoretical framework around Pam Pam Pam will work everywhere and with everyone the way we'd like.

...

Megírtunk 142 oldalt. A 78. oldalon ott a három arcunk vonalrajzban — Nóráé, Mártié és az enyém. És mellettünk egy keret.

...

Kedves Anyukák, Nagymamák!

Engedjék meg, hogy elmondjak Önöknek valamit, amit mi itt, az autista munkaközösségben mindennap látunk.

...

Zúg a gép, a dob pörög. A nappali közepén a kisgyermek nem a drága autókkal játszik, hanem a fürdőszobában ül a kövön, és hipnotizálva nézi a mosógép üvegajtaját. Percekig, néha fél óráig is csak figyeli a ruhák végtelen, ritmikus táncát. Vagy ha nem a mosógép, akkor a szőnyeg rojtjai, amiket katonás rendben simítgat újra és újra. Ilyenkor a legtöbb külső szemlélőben megszólal a vészcsengő: „Miért nem játszik rendesen? Miért ragadt be?” De a valódi veszély nem az, amit a gyerek csinál. A valódi veszély a csend. A passzivitás. Ha ilyenkor a környezet – a szülő, a pedagógus – csak nézi, várja, hogy „majd kinövi”, vagy épp ellenkezőleg, ráhagyja, hogy „neki ez a jó”, akkor egy láthatatlan visszaszámláló ...

...