Egy bevásárló központ bejáratánál észreveszel egy földön fetrengő, üvöltöző kisgyereket, akit a szülei éppen próbálnak lábra állítani. Közelebb mész és felismered egy régi osztálytársadat. Látod rajtuk az idegességet, ezért csak odaköszönsz, és egy kedves gesztussal jelzed, hogy később felhívod.

…

Kávézás közben megkérdezed, hogy hol tanul a gyermeke. Az osztálytársad nagy örömmel újságolja, hogy szeptembertől egy szegregált iskola autista csoportjába fog járni. Majd izgatottan meséli tovább, hogy mennyire bízik a fejlesztésben. Csak még nem tudja, hogy mivel célszerű kezdeni.

Amikor autista osztályunkba új gyerek érkezik, akkor a szülőkkel közösen állítunk fel egy fejlesztési sorrendet. Ez minden autizmussal élő gyermeknél más és más.

Ha „előképzettség” nélkül csöppen hozzánk a gyermek, előfordulhat, hogy akkor derül ki, hogy a nagy tereket nem bírja elviselni. Erre sírással, lecövekeléssel, hisztivel, dührohamokkal reagálhat. Már pedig a mi sulinkban nagy terek vannak. Tágas ebédlő, széles és hosszú folyosók, amiket rendszeresen használnunk kell.

Néhány évvel ezelőtt egy tüneményes, villámgyors autista kislányt kaptunk. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy retteg a nagy „semmitől”, az ürességtől, a tértől.

Komplexen kezdtük el a fejlesztését, de a tér leküzdésére sokkal több időt szántunk. Ezzel arányosan nőtt az ő erre szánt fejlesztési ideje és a mi munkaidőnk is. 

Eleinte el tudott menni a folyosó végéig, de a visszaút sírásba fulladt; a lépcsőn két fokot mert fellépni; be tudott menni az ebédlőbe, de ott métereket megtenni és étkezni már képtelen volt.

Minden egyes tanítási napon szó szerint lépésben haladtunk. Hol egyet előre, kettőt hátra, másnap mindent előröl, harmadnap kettőt előre egyet vissza. Így röpke fél év alatt elértük, hogy az ebédlőben nyugodtan, vidáman étkezzen és boldogan köszönjön be a másodikon a vezetőséghez.

Előfordult, hogy menet közben sok új akadályba, félelemforrásba ütköztünk: ventilátor, szerelőbácsik, pláne a létrás szerelőbácsik, a nagy ajtók. A fejlesztés minden területén időként jelentkezhetnek hullámvölgyek. Ez tudva levő.

Egyikünk a kislánnyal sétált a folyosón, a társunk pedig a srácokkal a teremben tanult, akik szintén ennyi időt igényeltek csak más fejlesztendő területen. A délelőtti „sétálgatás” nem munkaidőben történt, mivel felváltva dolgozunk délelőtt vagy délután.

De csak gondolj bele, ha az elején, az első hat hónapban nem „töröljük ki” a rettegést a kislányból, akkor még mindig az osztályteremben ebédelne és sehová nem mehetne együtt az osztály. És ez az érzés csak tovább fokozódott volna. Újabb tünetek pedig anélkül is jöhetnek.

Azt érdemes tudnod, hogy állandó, szakszerű fejlesztő munkával az autista személy tünetei csökkenthetők, néhány esetben szinte a „láthatatlan” minimális szintig.

Autista és nem autista diákok közösen építik hazánkat