Megírtunk 142 oldalt. A 78. oldalon ott a három arcunk vonalrajzban — Nóráé, Mártié és az enyém. És mellettünk egy keret.

Annyit ír benne, hogy

az alábbiak a mi feltételezéseink, és lehetséges, hogy nem mindegyik állja meg a helyét.

Ezt a mondatot — meg a hozzá tartozó hármat — három héten át írtuk és töröltük. Hárman: a feleségemmel és a lányunkkal, Nórával. Először még óvatosabban fogalmaztunk. Aztán bátrabban. Aztán visszafogottabban. Végül azt írtuk le, amit valójában gondoltunk: nem tudjuk, hogy minden, amit elméleti háttérként felépítettünk a Pam pam pam köré, mindenhol és mindenkinél úgy fog működni, ahogy szeretnénk.

A pedagógiai szakkönyvek ritkán szólalnak meg így. Ha kézbe veszel egy módszertankönyvet a könyvtárban, azt fogod olvasni benne, hogy ez „bizonyítottan hatékony", hogy „a kutatások alátámasztják", hogy „eredményesnek bizonyul". Ezek a mondatok ritkán önreflektívek. Mert ki az a felnőtt, aki kiadja a saját könyvét, és azt mondja benne: „nem biztos, hogy igazam van"?

Mi azok vagyunk.

Nem azért, mert szerénynek szeretnénk látszani. Hanem azért, mert húsz év fejlesztőmunka után pontosan tudjuk, hogy egy 6-7 éves autista gyerkőc nem egy adat egy táblázatban. Egyik héten működik valami, a következőn nem. Az egyik nebulónak segít a tükrözött szám, a másik fél óráig vacakol vele és frusztrált lesz. Józsika öt percig nem nyitja ki az ajtót — és aztán a hatodik percben mégis kinyitja. Erről nincs publikációnk. Nincs is dolgunk vele.

Mit nem tudunk konkrétan?

Nem tudjuk, hogy ha Bence a játékban megtanul kivárni, akkor ez a kivárás megjelenik-e jövő héten az olvasásórán is. A kognitív pszichológia szakszóval ezt nevezi „transzfernek", és ez a fejlesztés egyik legvitatottabb kérdése a szakirodalomban. Reméljük. Sok jelet látunk, hogy igen. De nem tudjuk biztosan.

Nem tudjuk, hogy ha tíz autista padavanunknál azt tapasztaltuk, hogy gyorsabban bontják szín-forma-értékre a kártyát, mint a hozzájuk hasonló korú neurotipikus társaik, ez minden autista gyerkőcre érvényes-e. A kézikönyvben ott áll mellette zárójelben: „anekdotikus megfigyelés, szisztematikus mérés nélkül". Mert annyi, és nem több.

Nem tudjuk, hogy a strigulák, a római számok, a bináris kód, a Braille-számok, az állatok lába, a kémiai elemek protonszáma — amelyek mind ott vannak a kártyáinkon — közül mindegyikre szükség van-e, vagy néhány már luxus. Elméletet hozzá tudunk rakni mindegyikhez. Hogy melyik kognitív rendszert edzi. De hogy egy konkrét, ott ülő nebulónak melyikre van valóban szüksége — azt a fejlesztő látja a saját foglalkozásán, nem mi a kézikönyvből.

És akkor miért írtuk meg mégis?

Mert van egy másik mondat, amit régebben írtunk meg, mint a 78. oldali keretet. 2018-ban már szerepelt a blogon:

Az autizmust nem tudjuk eltüntetni.

De a folytatás is ott volt: a tüneteket csökkenteni, az életminőséget javítani igen, mégpedig fejlesztéssel.

Ha mi most évekig várnánk arra, hogy minden részletet laboratóriumi mérésekkel alátámasszunk, addig autista gyerkőcök egész évfolyamai nőnének fel egy olyan kézikönyv nélkül, amit tíz év blogolás és húsz év fejlesztőmunka csiszolt össze. És mi pontosan tudjuk, mi az ára azoknak az éveknek. A blogban végigvezettük: a cipőfűző két évig tartott Katinak, és megérte. A repülésre való felkészítés hónapokig, és megérte. De a passzivitás — az soha nem éri meg.

Tehát megírtuk. Két évtizednyi gyakorlati tapasztalattal, hivatkozott szakirodalommal, és három iránymutató keretes mondattal a könyv elszórt pontjain: lehet, hogy nem minden részlet áll meg.

_______________________

Vidd, használd, próbáld ki. A kézikönyv első kiadás. Ami benne van, az 142 oldal — ami kimaradt, az lehet, hogy pont a te tapasztalatod.

A Pam Pam Pam kézikönyv (http://pampampam.hu) — Szín, forma, érték. 142 oldal, három szerző, és egy keret a 78. oldalon, ami azt mondja: lehet, hogy tévedünk. Mi mindig itt vagyunk.