Kedves Anyukák, Nagymamák!

Engedjék meg, hogy elmondjak Önöknek valamit, amit mi itt, az autista munkaközösségben mindennap látunk.

Sok édesanyától halljuk: „az én gyermekem nem sírt, amikor először az oviba vittem. El sem köszönt. Olyan volt, mintha észre sem venné, hogy elmegyek." És sokan ezt akkor megnyugvásként élték meg — pedig valójában nem az volt. A gyermek akkor még nem értette a kapcsolat súlyát, a szeretet jelentőségét, azt, hogy mit jelent az, ha anya elmegy.

És aztán, évekkel később — sok fejlesztés, türelmes munka, közös pillanatok után — egyszer csak elkezdődik valami. A gyermek, aki addig elköszönés nélkül engedte el a kezét, hirtelen sírni kezd reggelente az iskola ajtajában. Lehet, hogy nyolcévesen. Lehet, hogy tízévesen. Lehet, hogy később. És ez nem visszalépés. Ez a legszebb előrelépés, ami történhet. Mert ez azt jelenti, hogy a gyermek megértette: te vagy az anyukám, és én nem akarom, hogy elmenj.

Ugyanaz a folyamat ez, mint bármelyik másik gyermeknél — csak náluk feljebb tolódott a korhatáron. Ami másoknál hároméves korban zajlik le, az itt sokszor évekkel később. De lezajlik. És megérkezik.

Ezért szeretném, ha ma elhinnék nekem azok az édesanyák és nagymamák, akiket a gyermekük még nem ölelt meg. Akik még nem hallották, hogy „szeretlek, anya". Akiknek a gyermeke még nem engedi, hogy magukhoz szorítsák. Az a szeretet ott van. Bent van. Pontosan ugyanúgy, mint bármelyik másik gyerekben a világon. Csak még keresi a kifelé vezető utat.

A mi munkánk — az egyéni fejlesztés, a sok-sok apró foglalkozás, a közös évek — pontosan ezt csinálja: utat épít a szívtől a szóig, az érzéstől a mozdulatig, az ölelés gondolatától az ölelésig. És minél hamarabb kezdjük el ezt az utat építeni, annál hamarabb érkezik meg az első „szeretlek, anya". Az első igazi, viszonzott ölelés. És igen — az első reggeli könny is az iskola ajtajában, ami valójában a legszebb mondat a világon:

Ne menj el anya.

Ma itt, ezen a délelőttön, a gyerekek a maguk nyelvén fogják mindezt elmondani Önöknek. Van, aki verssel. Van, aki énekkel. Van, aki egy mosollyal a sor közepéről. És mindegyikük ugyanazt mondja Önöknek.

Hallgassák őket szeretettel. Szép anyák napját kívánok!

/Ezzel fogom nyitni a sulis anyák napi műsort./

_______________________

És mert hisszük, hogy ez az út közös — szülőé, nagyszülőé, gyógypedagógusé —, az elmúlt időszakban összegeztük a családommal 140 oldalban mindazt, amit az évek alatt alkottunk. Így született meg a kézikönyvünk: Pam Pam Pam — Szín, forma, érték — Inkluzív fejlesztő kártyajáték-rendszer és kommunikációs híd  — Rendszerleírás és alkalmazás.

Pam Pam Pam kézikönyvünk: egy játékról szól, amelyben a gyermek először a kezével mondja el azt, amit a szájával még nem tud. Először a korongokkal, aztán a mutatással, aztán halkan: „pam, pam, pam." Mert minden nagy mondat ott kezdődik, hogy egy gyermek megtanulja: amit én leteszek, azt a másik megérti. És ezen az úton vezet majd egyszer az első igazi „szeretlek, anya" is. Szeretettel ajánljuk minden szülőnek és nagyszülőnek, aki velünk együtt építi ezt az utat.