Mikor fordult minden ilyen rosszra?

Csábító gondolat azt hinni, hogy az egész 2013. május 12-én kezdődött. Ezen a napon telefonált anya öccse, aki előtte még soha nem hívott. Ő orvos. Akkor pont egy hetet töltött anyáékkal Franciaországban. Azt mondta, hogy aggódik anya miatt, hogy a viselkedése mániássá vált, és attól tart, hogy apa teljesen kimerült.

És megdöbbenve hallotta, amikor anya felhívta az unokatestvérét boldog születésnapot kívánni és közben elmesélte neki, hogy korábban harmadfokú égési sérüléseket szenvedett, amikor a hideg zsíroldóval, csupasz kézzel megtisztította a sütőt. Szerinte kórházba kellene mennie, de apa nem hallgat rá.

Tudtam, hogy igaza van. Már vártam ezt a pillanatot.

Anyának annyira nehéz volt az elmúlt hónapokban, hogy végül (sajnos sikertelenül többször próbáltam meggyőzni őket, hogy szakmai segítségre van szükségük) megszakítottam velük a kapcsolatot, hogy megőrizzem a józan eszemet. Amikor telefonáltam már csak udvariasan csevegtünk, de nem tudtam magam rávenni, hogy meglátogassam őket.

A nagybátyám hívása után két nappal felhívtam apát. A szokásos módon kezdtünk el beszélgetni. Kis szünet után, amikor azt hittem, hogy apám azt mondja nekem, mint mindig, hogy nem kell aggódnom, minden rendben van, ehelyett üvöltött. Megijedtem, odaadtam a telefont a férjemnek, aki miután befejezték a beszélgetést, azt mondta:

• Most oda kell menned! Menj oda!

Elmentem hozzájuk. Három nappal később anyát már meg is vizsgálta egy pszichiáter, aki gyógyszereket írt fel, és kapott egy gondozót, aki naponta járt hozzá.

Ez az egész indíthatta be apa rákos megbetegedését? A húgommal néha ezt gondoltuk.

Anya túladagolása

Apa és anya nálunk töltött pár napot. Anya egyre elviselhetetlenebb lett: hangulata percről-percre változott, ingerlékennyé vált és állandóan a figyelmet kereste.

Apa vicces akart lenni:

• Biztos, hogy jobban lesz, mert egyre mérgesebb.

Próbált rajta nevetni. Mindannyian próbáltunk.

A gyógyszeres kezelése óta kevésbé volt kiszámítható a hangulata. Tojáshéjon jártunk körülötte. Fel fog robbanni a dühtől? Vajon ideges vagy félénk lesz? Vajon hiperventillál, remeg, vagy hurokban fogja ismételgetni legújabb megszállotsági témáját? Vagy megfürdet minket gyönyörű mosolyában? Ez utóbbi olyan ritka ajándék volt, hogy olyankor visszatartottam a lélegzetem és szerencsésnek éreztem magam, hogy megláthattam.

Késő este vettem észre, hogy anya otthagyta kedvenc esernyőjét. Arra gondoltam, hogy másnap elküldöm, de aztán attól tartottam, hogy a bejelentés nélkül érkező csomag sem lesz túl jó. Ha anya hazaér, és nem találja az esernyőjét, az apa számára elmondhatatlan problémákat okozhat. Szóval telefonáltam.

• Szia apa! Remélem épségben hazaértetek. Csak azt akartam mondani, hogy anya itt hagyta az esernyőjét.
• Sajnos nem lesz rá szüksége. Kórházban van.
• Mi?
• Hazaértünk, majd megvacsoráztunk. Felment az emeletre, aztán lejött és azt mondta: Bevette a tablettáit, az összeset. Nem akarta, hogy elvigyem a kórházba, de elvittem.

Apa hangja kimerültnek hangzott és dühösnek. Nagyon dühösnek.

A következő napokban sokat gondolkodtam, harag támadt bennem. Anya nem akarta megölni magát. Csak nagyobb ellenőrzésre volt szüksége. Ez hatalmas teher a vállamon. De minden rendben lesz.

Egész nap próbáltam találni valakit, aki megvizsgálná anyát. Folyton arról beszélt, hogy a ház leesik, a hűtő nem működik, nincs mit enni, és minden mocskos. Apa visszavonult a dolgozószobájába. Biztattam, hogy menjen el evezni, de nem volt hozzá ereje.

Anya hirtelen felém fordult:

• Meg kell mosnom a hajam. Undorító.

Ez megkönnyebbülés volt számomra. Ha valami újról beszélt, még akkor is, ha azonnal felismertem az új megszállottság jeleit.

• Rendben megmosom neked.
• Nem, nem tudod.
• Anya! Megtudom és meg is fogom. A kezed meg van égve és felkötve. Nem érheti víz.

Anya körbe-körbe járkálva nyöszörögve ismételgeti, hogy magának kell megcsinálnia. Végül sikerült rábeszélnem. Mostam a haját, közben folyamatosan beszéltem neki, nehogy elmenjen.

• Azt akarom, hogy használd a piros poharat.
• Tudom.
• A pirosat. Ott fönt.
• Tudom.
• És ne csepegtesd le mindenhová a vizet.
• Nem. Nem fogom.

Közben arra gondoltam, hogy jó öt évvel azelőtt ugyanazt tettem a gyermekeim hajával. Mindig örömet okozott, amikor hajukat mostam. Próbálom megállni, hogy ne sírjak. Hogyan alakultak így a dolgok? Ugyanígy mosta ő a hajamat, amikor én voltam kicsi.

Másnap elmentünk a kivizsgálásra.

Apa bejelentése és ebéd a lányaival

Apa felhívott és hosszú csend után azt mondta a telefonba:

• Nagyon sajnálom. Sajnálom, hogy zavarlak. Tudom, hogy dolgozol. Azt akartam, hogy tudd. El akartam mondani. Attól tartok, hogy nincs sok időm hátra. Nagyon sajnálom (ismételte meg, mintha bűnt követett volna el, mintha a halált ő választaná). A rák a gerincemre, a tüdőmre és a kulcscsontomra is áttevődött. Szerintük három hónapom van még.

A daganata eltávolítása után alig egy héttel a totális káoszba engedték haza.

• Nem mehetsz haza egy ilyen műtét után. Szükséged van ápolásra.
• Rendben leszek.
• Mi lesz a fürdéssel? A vécézéssel? A főzéssel?
• Jól leszek. Anya ott van.
• Apa! Anya mentálisan beteg. Te vagy a gondozója.
• Rendben leszünk.

Kiderült, hogy apa mindenkinek ezt mondta. Senki sem tudta, hogy olyan valakihez megy haza, aki az autizmus spektrumán van, aki szorong és depresszióval küzd, akit eddig ő gondozott. Senki sem tudta, hogy akihez hazamegy, az jobban aggódik a szőnyegen felszívódó genny és vér miatt, mint miatta. Senki sem tudta, hogy aki várja otthon, az ahhoz ragaszkodik, hogy a kanapéra leterített nejlonon aludjon (amit a fészerből hozott be), hogy csak salátás és sonkás ételt fog készíteni, hogy nem fogja beengedni az ápolókat.

Apa vissza is került a kórházba, mert fertőzést kapott. A következő három hónapban ott maradt, amíg kiderült, hogy nem tehetnek érte többet. Anya eközben otthon volt.

Nem tudtam sírni. Ehelyett dühöngtem. Nem konkrétan valamire. Nem a rákra. Nem az orvosokra.

Május 12-én a húgommal elkísértük apát az onkológusához egy konzultációra, aki javasolta a lába amputálását. Erre nem számítottunk. Ez már több volt annál, amit a mentálisan beteg anyám elviselne. Ha nem tudott megbirkózni apa lábán lévő nyitott sebbel, az öltöztetésével, a vakum szivattyújával akkor, hogy tudná feldolgozni a megcsonkított lábát.

Egyszerre láttam mindent anya szemszögéből is.

Amikor kijöttünk a konzultációról, apa csillogó szemmel azt mondta:

• Irány ebédelni!

A kórházi koszt nem volt rosszabb, mint anya jégsalátája és sonkája, de ki volt már éhezve valami finomra.

Korábban ilyet soha nem csináltuk, hogy apa csak a lányaival ebédeljen. Anya mindig ott volt, a középpontban állt. És azon töprengett, hogy késünk vagy korán érkezünk, ellenőrizte, hogy mit eszik apa, panaszkodott arról, hogy mit ehet. Minden örömet és energiát elszívott.

Ezzel becsaptuk anyát?

Apa búcsúpartija

Apa májusban bejelentette, hogy partit szeretne rendezni és megköszönni mindenkinek, aki segített neki és anyának.

Anna Wilson és édesapja

Kihangsúlyoztam neki, hogy anya ki fog borulni. De évek óta ez volt az első alkalom, amikor azt mondta, hogy magának akar valamit megcsinálni, és nem aggódik amiatt, hogy az miként fogja befolyásolni anyát.

Hittem neki, de ugyanakkor féltem is. Ameddig vissza tudok emlékezni, addig anya soha nem tudta a vendégeket kezelni. Bonyolult szabályok között éltünk. Megvolt, hogy melyik bútort szabad megérinteni, hová lehet leülni, hol lehet enni. A rózsaszín kanapé tabu volt még az unokáknak és a barátoknak is. Az étkezőasztalhoz csak akkor lehet leülni, ha már rajta volt a terítő. A ház előtti gyepre senki sem mehetett. A konyha csak anya és apa területe volt. Senki más nem mehetett be, még csak egy pirítóst készíteni sem.

• Meglepetés kell, hogy legyen – mondta apa –, ellenkező esetben anya megrémül.

Pedig anya meg fog. Újra és újra azt fogja mondani:

• Nem tudom megtenni, Martin. Képtelen vagyok rá.

Kérni fogja apát, hogy mondja le a partit. Kiabálni, üvölteni, követni fogja apát és ismételgetni. Azt fogja mondani, hogy a ház mocskos, nincsen étel, nincs mit felvenni. Mindenféléket fog mondani, közben elfelejtve, hogy a férje haldoklik.

A parti előtti estén a tesómmal együtt boroztunk apával. Felbontott egy üveg Shiraz Cabernetet, melynek fantázia neve Optimista. Felénk fordította, hogy vegyük már észre. És bizakodóan mosolygott.

Végül másnap minden simán ment. Anya sokkos volt, de nem hisztérikus. Olyankor mindig szellemként sodródott a partikon, amíg az emberek gyártott mosollyal és gondosan megfogalmazott megjegyzésekkel beszélgettek vele.

Apa imádta ezt a partit. Sok fénykép készült. Őszintén boldogan mosolygott mindenen.

A húgommal tudtuk, hogy nem köszönetet akart mondani, hanem búcsúzkodni.

Anya elesik

Ez volt az első alkalom, amikor a gyerekeimmel együtt látogattam meg apát a műtétje után. Apa, annak ellenére, hogy nagy adag morfium miatt bizonytalannak tűnt, belefogott egy régebbi kórházi sztorijának elmesélésébe.

• Feküdt mellettem egy férfi, aki szörnyen horkolt. Egy éjjel, amikor éppen horkolt, és egyikünk sem tudott aludni a szobában, suttogva beszélgettünk. Azt mondtam, hogy van egy ötletem, hogyan lehetne megállítani a horkolást, de először tudnom kéne, hogy házas-e. Senki sem tudta. Úgy döntöttem, hogy azért megpróbálom. Magas hangon a fülébe mondtam: Drágám, már megint horkolsz! Hangosan felhorkantott, majd abbahagyta. Másnap valaki megkérdezte tőle, hogy tényleg házas-e. Szomorúan válaszolta: Igen, negyvenkilenc éve. A kórteremben mindenki nevetett.

2015. július 5-én a húgom csörgött. Arra gondoltam, hogy nem veszem fel, de hallani a hangját túl csábító volt.

• Anya elesett. Jól van. A gondozó találta meg. Ez valójában jó.

Mi jó ebben? Apám egy lábbal hamarosan hazamehet egy elesett nőhöz. Ez egy rémálom. És attól félek, hogy valósággá válik.

• Beszéltem a háziorvossal. Ez a mi esélyünk, mert ez bizonyítja, hogy nem lehet egyedül hagyni.

Bementem apához. Aludt. Néztem a sima takarót a jobb lába helyén, szerető keze az ölében pihent. Nem tudtam megmondani neki, hogy közel ötven éve vele élő felesége elesett és kórházba került.

Apa kinyitja a szemét és mosolyogva:

• Szia drága Annám!

Én is mosolygok, megfogom a kezét, és elkezdem mesélni a történteket.

Apa haldoklik és én Thaiföldön nyaralok

Csomagoltam, hogy két hétre Thaiföldre utazzam a családommal. Tavaly óta terveztük, még a rák előtti időben álmodoztunk róla. Bárcsak két felé tudnék szakadni. Szükségem volt a nyaralásra. A férjemmel és a gyerekeimmel együtt lenni. De apa mellett kellett lennem. Minden utolsó percét vele akartam tölteni. Mi van, ha rosszabbul lesz? Mi van, ha meghal, amíg távol vagyok?

Az elmúlt három hónapban az utolsó kérdésen gondolkoztam.

Beszéltem erről anya nővérével, a húgommal és apával. Mindannyian azt mondták: Menned kell. Pihenned kell. Ha kimerült vagy nem tudsz sem apának, sem a családodnak segíteni.

Apával tényleg minden rendben volt, azt mondta:

• Látod, rendben leszek. Utazz el! Találkozunk, amikor visszajöttél.

Ő nyugtatott engem, pedig fordítva kellett volna.

Elengedtek, így elutaztunk.

Vízesésekben úszkáltam, koktéloztam, buddhista szerzetesek imáját hallgattam, életem legerősebb masszázsát kaptam, hajókáztam a Mekong folyón. Egy hét után csörgött a mobilom. A húgom volt az. Egész héten nem hívott, hanem csak emaileztünk. Tudtam, hogy apát visszavitték a kórházba, mert a tüdejéről a vizet le kellett szívni. Tehát valami fontosat akart közölni.

• Apa kórházban van.
• Aha.
• Nem akarom, hogy vissza kelljen jönnöd. De azt hiszem, hogy nincs sok ideje hátra. Neked kell eldöntened.
• Mennyi idő van még?
• Legfeljebb 36 óra.

A férjem megtervezte a hazautamat Koh Taoról. Komp, taxi, repülő. Egy barátom üzenetet küldött, melyben javasolta, hogy a húgom hangosítsa ki a telefonját és én beszéljek neki, hogy az apám hallja a hangomat. Ez volt a legjobb tanács, amit bárki is adhatott.

• Apa! Apa, én vagyok Anna. Úton vagyok. Reggel ott leszek veled.

Ott éjjel 11 óra. A húgom több mint két napja mellette van.

• Apa mosolyog. Hallott téged. Nagyon jól vagyunk. Most aludni fog, hogy reggel tudjon veled találkozni.

Minden rendben lesz. Ezt érzem. Még életben lesz. Apa látni fog és én is látni fogom a gyönyörű mosolyát.

Leszálltam a Heathrowon, rohantam az útlevél ellenőrzéshez, közben rendeltem egy taxit. Beugrottam és már hívtam is a tesóm, hogy mindjárt ott leszek.

Megérkeztem. Apa egy nagy kórteremben volt. A hátán feküdt nyitott szájjal. Fájdalma nem volt, az arca és a homloka sima, nyirkos, hideg tapintású. Megfogtam a kezét. A nővér mondta, hogy beszéljek hozzá, hogy tudja ott vagyok. Thaiföldről beszéltem, az ottani emberekről, az ételekről, a nyelvről, a meleg tengerről. Tudom, hogy mindezt szerette volna.

Megérkezett a húgom is. Együtt átöleltük, sírtunk, és tovább beszéltünk, hogy mennyire szeretjük. Énekeltük a kedvenc dalait. Légzése egyre nehezebbé vált. Buzdítottam, hogy lélegezzen. A húgommal szinte egyszerre mondtuk:

• Jól van apa. Már majdnem ott vagy. Most már elmehetsz. Menj le a folyón. Kövesd a jégmadarakat.

Pedig annyira szerettük volna, hogy maradjon. Úgy tűnt, hogy válaszként nagyot sóhajtott. Bíztam benne, hogy még mond valamit. De nem volt több lélegzete. Nem volt több küzdelem. Nem volt több fájdalom. Nem volt többé apa.

A halál ideje 6:55.

37 órával azután, hogy elhagytam Koh Toát.

• Várt téged – mondta a húgom.

Rápillantottam apa órájára. 6:56-kor megállt.

El kellett mennünk anyához elmondani, hogy a férje, akivel 49 évig élt együtt, meghalt. Anya még mindig elmegyógyintézetben volt, ezért előre odatelefonáltam.

Anya felállt a műanyag karosszékéből. Úgy néz ki, mint egy ősember. A valaha gondosan ápolt haja most fehér, kócos és gubancos. A szeme tágra nyílt és kimeredt. Előre-hátra lépdelt, közben nyöszörögött. Most már ehhez kellett hozzá szoknunk. Meg akartuk ölelni, vele sírni apánk és a férje elvesztése miatt. Meg akartuk vigasztalni, megnyugtatni, hogy vigyázunk rá.

Ehelyett:

• Anya, nagyon sajnáljuk. Azt kell mondanunk, hogy apa meghalt.

Csend.

• Anya, tudod, apa nagyon beteg volt. De most már nyugalomra lelt.

Csend.

• Vele voltunk. Nagyon békés volt. Nem volt fájdalma.

Csend. Sírni kezdünk.

• Jön egy taxi – szólalt meg anya.
• Nem, most nem – mondta a húgom. Apa elment. Nincs semmilyen taxi.
• El kell mennetek. Egy taxi jön értem. Most jön a taxi.

Nem tudtuk elérni. Valójában már egy jó ideje nem tudtuk, aznap miért lett volna az másképp? Távoztunk. Semmit sem tehetünk. Már nem volt mit mondanunk.

Elmentünk a szülői házba.

• Az órák megálltak – mondta a húgom. Az anyáé is, láttad?

Támogató temetés

Mi lesz most anyával?

Hogyan legyen a temetés? A húgom azt mondta, hogy nem kell anyát odavinni. Ez nagy megkönnyebbülés nekem. De hogyan hagyhatom, hogy anyám ne menjen el a férje temetésére? Felhívom az orvosait, akik szerint a temetés nagy megpróbáltatás lesz, de el kell, hogy búcsúzzon.

Végül a temetkezési cég azt javasolta, hogy rendezzünk neki egy kisebbet négy nappal a nagy szertartás előtt a kápolnában. Ezzel mindenki egyetértett.

Anya erősen be volt nyugtatózva. Úgy tűnt, hogy fogalma sincs miért volt ott. A szertartás végén megkérdezték, hogy szeretnénk-e mondani valamit. Anya azt mondta nem, tehát azt jelenti, hogy menni akar. Még egy virágot sem tett a koporsóra.

Sikítani és üvölteni akartam, de nem tudtam. Ki kellett mennem, hogy végre legyen már vége. Szörnyű volt. Bárcsak ne jöttem volna. Bárcsak ne kellett volna így látnom az anyámat, akit annyira elpusztított a betegsége. Bárcsak ki tudná fejezni a bánatát.

Két nővér jött érte és taxival visszavitték.

Pár nappal később sokan eljöttek a temetésre. A szertartás végén a férjem megkérdezte:

• Elhívod az embereket a házba?

A húgommal haboztunk egy kicsit. Anya soha nem engedett volna meg egy ilyen rögtönzött meghívást. De anya nem volt ott.

• Igen – válaszoltuk.

A parti annyira vidám volt, hogy többször is azon vettem észre magam, hogy keresem apát, hogy ő is annyira élvezi-e.

1963 egy csodálatos szerelem kezdete az autista nővel

Egyszer egy különösen nehéz nap után anya és apa elmesélték nekünk, hogy milyen volt az első egyetemi Union Ball-i estélyük.

1963 lehetett, a második tanévük végén Cambridge-ben. Van egy fotónk arról az éjszakáról, amit rengetegszer megnéztem már. Olyan, mintha egy kulcs volna a szüleim megértéséhez. Annyira boldogok. Olyan fiatalok.

Anna Wilson szülei

A fekete-fehér ad egy bizonyos ragyogást a fotónak. Szerintem anyám filmcsillagnak tűnik abban a gyönyörű ruhában, amit a tehetséges nagyanyám vart. Apa a védő szerető, aki mindig anyát nézi. Anya pedig, aki soha nem kapj el a megfelelő pillanatot, mindig félrenéz. Mintha valami mást keresne, valami jobbat?

• Amikor eljöttünk, anya nagyon érzelgős lett. Kiöntötte a szívét. Megrémültem, mert azt hittem, hogy én bántottam vagy sértettem meg. Megkérdeztem tőle, hogy mi a gond, és azt mondta: Csak annyira boldog vagyok. Ez a mai este olyan csodálatos volt. Mi van, ha soha többé nem leszek ilyen boldog?

Csendben figyeltünk a tesómmal, és csak néztük apát, ahogy felsóhajt és megrázza a fejét:

• Akkor már tudnom kellett volna, ugye?

Honnan tudhatta volna? Honnan tudhatta volna a fiatalok túláradó boldogságában azon a nyugodt nyári éjszakán, amikor még csak húsz éves volt? Honnan lett volna akár csak elképzelése is arról, hogy a nő, akibe beleszeretett, mentális betegségben, szorongásban és depresszióban szenved, amely a későbbi életében megrontja őt? Hogyan tudta volna elválasztani a szélsőséges magasságokat és az ezzel járó szépséget és izgalmat a mélypontoktól? Honnan tudta volna, hogy mi az a betegség és az milyen szakszerű támogatást és gondozást igényel? Honnan tudhatta volna kiszámítani azt, amikor pont ez volt az első ok, amiért beleszeretet, és pont emiatt volt annyira szikrázóan más?

Pakolás közben megtaláltam anyáék fiatalkori levelezését. Évekig írtak egymásnak minden nap. Több száz boríték porosodott a padláson. Óriási szükségem volt arra, hogy megismerjem a szüleimet, megértsem őket olyan fiatalként, akik tele voltak reményekkel, álmokkal, és mindezek félelmek nélkül. Meg kellett ismernem őket, az Anya és Apa címkék mögötti férfit és nőt. Ugyanúgy, ahogyan én vágyom arra, hogy a gyerekeim megismerjenek engem.

1963 májusától – 1966 júliusáig ott volt az összes levelük. Szinte minden nap írtak egymásnak. Itt van három év beszélgetése, amelyek általában elvesznek az idő hullámain. Az életük minden apró részlete tollal és tintával íródott le, nem pedig telefonon vagy a világhálón. A vonatok indulása, a hétvégi tervek, a romantika vízére tett óvatos megjegyzések. Ezek a félénk kavargások gyorsan virágoztak, amikor anya megkérte apát, hogy latinul írjon neki. Megírták a londoni találkák idejét, hogy együtt menjenek a Henley regattát megnézni, és hogy anya javasolta, hogy korán keljenek, hogy a legtöbbet hozzák ki a napból.

Mély kötődésüket erősítette közös vonzalmuk a klasszikusok iránt. ’63 nyarán apa először utazott Rómába. Ámulatba ejtették a templomok, a bazilikák, a fürdők. Javasolta anyának, hogy tanuljon olaszul és elviszi oda.

Pontosan ezt tették, amikor nyugdíjba vonultak. Együtt jártak olasz órákra, béreltek olasz dvd-ket, és a tévét is olaszul hallgatták. Gyakran utaztak ketten és barátaikkal is Olaszországba, főleg Rómába.

Amikor anya először került mély depresszióba, mellé ültem és próbáltam felvidítani. Megkérdeztem, mi volt a kedvenc helye. Hirtelen abbahagyta a ringatózást, elmosolyodott, lélegzete lelassult:

• Olaszország. A nap. A nyelv. Az ételek.

Karácsonyok és a szikla

Eljött a karácsony, amit anya mindig is utált. A meglepetéseket, a vendégeket, a rendetlenséget, a zajt. Miért ragaszkodott ahhoz, hogy már szeptember elején összeállítsuk a karácsonyi programokat? Miért kellett ilyen korán pontosan tudni, hogy hol tartjuk és kiket hívunk meg? Miért kellett pontosan tudnia, hogy mi, a férjeink és a gyerekek milyen ajándékot szeretnének?

Ne mondd el! Próbáltam félbeszakítani, mielőtt még felsorolta volna az ajándékokat, amelyek mind becsomagolva várakoztak a szekrényben már az első falevél hullására.

Ezt a hozzáállást felnőttként már nem tudtuk megérteni a húgommal.

Gyerekként a testvéremmel megvédtük anyát az ünnep okozta szorongásoktól úgy, hogy a nagymamáékhoz vagy a nagybátyámékhoz mentünk karácsonyozni. Megkíméltük a bevásárlástól, a főzéstől, a dekorációtól, minden olyantól, ami stresszt válthatott ki nála.

Tizenéves éveim előrehaladtával egyre pontosabban tudtam, hogy a karácsony milyen hatással van anyára. Ettől rettegtem a legjobban egész évben. A depressziója akkor kezdődött, amikor a húgommal visszamentünk az iskolába, és elkezdett korábban sötétedni, rövidebbek lettek a nappalok.

Karácsonyra teljesen elsüllyedt a szenvedése mocsarában, amelyből semmilyen hízelgéssel sem lehetett kihúzni.

Felnőttként megpróbáltuk rendezni a dolgokat. Felváltva hol a tesómhoz, hol hozzánk hívtunk meg mindenkit. De kiderült, hogy az még rosszabbá változtatta a helyzetet, mivel új hagyományokat vezettünk be, sőt – szokatlan módon – még főtt ételek is kerültek az ünnepi asztalra.

Séta közben nagymamámra gondoltam. Ő volt anyám sziklája, aki a konyhaasztal alatt szoptatta, miközben a hazafelé szálló német repülők bombáztak. Ő értette anyámat, aki nyilvánvalóan „más” volt. Ő nem akarta elhagyni, még akkor sem, amikor már ő maga haldoklott. Nagyi is az én sziklám volt. Még mindig hiányzik.

Később, amikor már felnőtt lettem egyszer felhívtam nagyit: Nem bírok anyával. Nem tudom, mi folyik itt. Erre ő nagyot sóhajtott és azt mondta:

• Ő mindig bonyolult volt. Csak meg kell neki bocsátanod.

Nagymamám 2008-as halála után a dolgok nehezebbre fordultak. Inkább anyám anyja lettem, mint a lánya.

Megérttető temetés

A tenger megrémítette anyát. A vadsága és a kiszámíthatatlansága. Pont azok, amik a legjobban vonzották apát és engem, és amit anya nehezen bírt. Egyszer a húgom, ahogy feljött a víz alól „majdnem elsodort”. Ez megerősítette a félelmét. Az évek során gyakran emlegette ezt sok más dologgal együtt, amik idegesítették.

Nagyon boldog voltam 2018 egyik januári reggelén. Már nem aggódtam olyan dolgokon, amiket nem tudtam megoldani. Úgy döntöttem, hogy szabad napot engedélyezek magamnak. Forró fürdővel kezdtem. Lassan belemerültem a gőzölgő kád vízébe, amikor megszólalt a telefonom. Soha nem viszem magammal a fürdőszobába, de aznap igen. Előre hajoltam és láttam a húgom mosolygós arcát a képernyőn. A belső hang arra késztetett, hogy azonnal felvegyem.

• Attól tartok, hogy sokkoló hírem van.

A hangja bizonytalan. Megrázkódtam. Már tudtam mit fog mondani.

• Anya meghalt.
• Nem. Nem hiszem. Nem lehet. Mi?
• Elment. Szerencsétlenül esett el az ágya végében. Valószínűleg szívrohamot kapott.

Az emberek kérdezték, hogy milyen volt a temetés.

Jó volt. Már ha mondhatjuk egy temetésről, hogy jól ment. Messzeföldről jöttek emberek, anya távoli és újabb múltjából. A szertartás zökkenőmentesen ment. Jól átgondoltam, hogy miről fogok beszélni. Nem ugyanazt, mint apánál. Addigra anya nagyon más személy lett, és a kapcsolatom vele teljesen megváltozott. A húgommal és a nagybátyámmal próbáltuk elmondani az igazat. Anya késői diagnózisáról beszéltünk, arról, hogy az Aspergerje nem olyan volt, mint azt a legtöbb ember képzeli és értelmezi; és arról, hogy az az idő előrehaladtával hogyan változtatta meg anyát.

Utána odajöttek hozzánk és megköszönték a magyarázatot. Jó búcsúztató volt, de ez nem olyan ünneplés volt, mint apáé. Küzdöttem belül, hogy érezzem azt a békét, amelyet apa halála után éreztem. De az akkor elkerült engem.

Teáztunk és szendvicset ettünk a helyi iskola újonnan épített szárnyában, ami a krikett pályára nézett. A nyugvóra készülő nap sugarai megvillantak az érintetlen zöld pázsiton. Anya szerette volna ezt, mondtam magamban. Imádta a krikettet. A szabályai és a rituáléi rendkívüli módon vonzották. 

A haragom eltűnt, és csak a szeretetem maradt

Anna Wilson édesanyja latinból és görögből diplomázott Cambridgeben. Egész életében ezeket tanította abban a gimnáziumban, ahová ő is járt. Később megtanult még franciául és olaszul. Férjével 49 évig élt boldog házasságban.

Élete folyamán rengeteg címkét aggattak rá: hangulatember, neurotikus, ingerlékeny, depressziós, szeszélyes, buliromboló, durva. És tényleg néha mind volt egyszerre.

Képtelen volt „kegyesen hazudni”. Inkább törte volna el a saját kezét, minthogy hamisan bókoljon valakinek. Őszinteségét is hibának tartották.

Mint a hozzá hasonló nők és anyák – a diagnózis nélküliek – ő is úgy élt, hogy elfedje ezeket a „hibákat” azért, hogy képes legyen működni ebben a félelmetes világban.

72 éves volt, amikor áttörés következett be… Vagyis ez így nem igaz. Szerintem se nem az állapotában, se semmilyében nem történt változás, hanem inkább csak a lányai látásmódjában. Egy új pszichológus átnézte a papírjait. Nem úgy nézett rá, mint egy idős hölgyre, aki pirulákat szed. Megkérdezte tőlük, hogy gondoltak-e már az autizmusra?

Ez volt az, ami képes volt megváltoztatni az életüket, vagyis inkább az édesanyjukról kialakult képet. Igen. Anna Wilson édesanyja autista volt.

Mi haszna a 8. x-ben az autizmus diagnózisnak?

Talán magyarázatot ad élete címkéire, megértést ad a barátoknak, megbocsátást vált ki a családból, és segít a lányainak még jobban szeretni őt.

Ha 65-67 évvel korábban kap diagnózist, akkor az hozzásegíthette volna a szakszerű támogatáshoz, a még szebb élethez.

Forrás

Anna Wilson gyerekkönyveket ír. Nálunk a legismertebb könyve talán a Paddington 2, amiből a mozifilm is készült.

A posztokat a Facebook és a blog oldalai alapján írtuk.

Anna Wilson: A place for everything – My mother, autism and me című könyve.