2015. máj 04.

Mostanában történt – Hamarosan

írta: Márti+Robi
Mostanában történt – Hamarosan

Tantermünkben van egy „Mostanában történt – Hamarosan” feliratú tábla. Az autizmussal élő gyerekek számára fontos láttatni azokat az eseményeket, amelyek már megtörténtek, és amelyek a közeljövőben meg fognak történni; ami volt, és ami lesz. Ehhez használjuk ezt a táblát.

A képen látható egy tanév végi „virslisütős” kerti parti Tomiéknál, továbbá Csongor, aki szavalóversenyen indult; a hónap diákja, Dani – őt az iskolai DÖK tanulói választották ki –; vendégeink a 2.b-ből, akikhez vendégségbe is elmentünk. Hamarosan uszodába megyünk, a Sárkány Wellness és Gyógyfürdőbe.

Mindegyik eseményre szívesen emlékeznek, spontán beszélnek róluk a srácok, és képesek időrendbe sorolni azokat a tábla segítségével. Mindezek szorosan hozzákapcsolódnak a fejlesztésükhöz. Az autizmussal élő gyermekek iskolai fejlesztése során nincs az az óraszám, amely felesleges lenne a társas kapcsolatok kialakításában – főleg akkor –, ha szegregációban folyik az oktatás. A szegregációtól sok szülő megretten, pedig számos előnnyel jár – elsősorban a kezdeteknél. Ha a pedagógusok gondosan és előrelátóan terveznek – amiben a vezetők is partnerek –, akkor megvalósítható az integráció is. A gyakorlatban a gyógypedagógus számára nem a különböző elnevezések a fontosak, hanem azok életszerű megvalósításai.

A gyógypedagógus az autista gyermek számára egy valamit nem tud megtestesíteni azt, hogy kortárs legyen. Tud viszont olyan közeget teremteni, amivel ezt pótolhatja. Miért fontos ez? Roppant egyszerű: a gyermekeknek gyermekekkel kell együtt játszani, tevékenykedni, örülni és huncutkodni.

Akkor célszerű kortársakat bevonni, ha már megvannak a biztos alapok. A mi csoportunk most érett meg arra, hogy nagyobb létszámú gyereksereggel találkozzon. Eddig a saját családi és baráti körünkből hívtunk el egy-egy velük egykorú kisiskolást. Az idei tanévben közülük választottunk egyet, akinek felkerestük az iskoláját.

Ennek érdekében vettük fel a kapcsolatot Trefánné Bagdi Gizellával, a Nyírbátori Református Általános Iskola igazgató asszonyával. Ez a választás azért is újszerű és egyedi, mert egyszerre kezdte meg működését a református iskola és a mi autista csoportunk 2011. szeptemberében. A beindulás komoly kihívást jelentett mind az iskolák vezetőinek, mind pedagógusainak.

Ezen a találkozón beszélgettünk elképzeléseinkről: miszerint szeretnénk az autista csoportunkba járó gyerekek számára megfelelő kortárs-kapcsolati lehetőségeket kialakítani. Az igazgató asszony nagy örömmel vette a kezdeményezésünket. Így kezdtük meg programunk szervezését a 2.b osztály tanítóival: Emőd Zoltánnéval, Jutka nénivel és Márton Ildikóval, Ildikó nénivel. A tanév vége felé közeledve megbeszéltük, hogy egy-egy jól megszervezett látogatást teszünk egymásnál. Fontos szempont volt mindkét gyerekcsoport felkészítése a vendégeik fogadására. Az osztályokban párhuzamosan végeztük az előkészületi munkálatokat. Tudtuk, hogy a két tanító két éves munkája és az egyházi iskola szellemisége megbízható légkört biztosít.

Elmentünk a 2.b nebulóihoz, akiknek beszéltünk az autizmussal élő gyerekek nehézségeiről és kiemelkedő képességeiről. Néha csodálkozva néztek, néha elámultak, néha „irigykedve” hallgatták a történeteket. Meséltünk a mi tanulóink tüneteiről és fejlődésükről. Végül Jutka néni kiválasztotta a négy kislányt, akik vendégségbe jöhettek hozzánk.

Autista csoportunk „Mostanában történt – Hamarosan” táblájára kitettük a „Vendégvárás” kártyáját. A gyerekek hangosan olvasták a kártyát, egymás után többször is. Szemléltettük, eljátszottuk a vendégséget.

A nagy napon Jutka néni és a négy kislány megérkezett hozzánk. A fiúk már az ajtóban kézfogással üdvözölték őket. Termünk látványa volt az első, ami szokatlan volt számukra. Aztán a szemükkel keresték Evelint, mivel nem látták, megkérdezték, hol van. /Korábbi cikkeinkben írtunk Evelinről./ Úgy alakítottuk a napját, hogy sétálni ment Németh Istvánnéval, Tündével, az asszisztensünkkel, azt követően pedig a logopédushoz. Viszonylag nyugodtan fogadta a helyzetet, de nem akartunk az első alkalommal túl nagy meglepetést okozni a vendégeknek.

Jutka néni köszöntötte a fiúkat és átadta az igazgató asszony ajándékát. A jól megválasztott építőjátékot ujjongás fogadta. Mivel tudták mi fog következni, így gyorsabban lehetett a figyelmüket visszaterelni az előre bekészített babzsák foglalkozáshoz. Mi, a fiúk és a négy kislány leültünk az asztal köré. Jutka néni helyet foglalt az asztaltól kicsit távolabb, Márti pedig promtolt.

Nagyon egyszerűnek tűnő feladatokat állítottunk össze, de mi tudtuk, hogy ez éppen elég lesz: hogy hívnak, hol laksz, hogy hívják anyukádat, milyen nap van ma, stb. Itt mutatkozott meg igazán az „autizmus”. Ilyen egyszerű kérdéseknél már nem az IQ a mérvadó, hanem a nyelvi képességek és az autizmusban való érintettség. Hiába volt Dénesnek a normál IQ közelében az intelligenciaszintje, ha már a kérdést sem volt képes értelmezni /még kártyákkal sem/. Aztán pl.: Tomi – normál IQ-val – nehezen tudta kivárni, hogy rákerüljön a sor, ezért bedühödött, mérges lett /ezen Jutka néni nagyon meglepődött/ és elment leülni a „mérges székre”. Dani – szintén normál IQ-val – a napokat csak segítséggel tudta sorrendben felsorolni. Csongor – akinek decemberig „nem mérhető” volt az IQ-ja –, a legtöbb kérdésre jól válaszolt rövidebb-hosszabb gondolkodási idő után.

Ezután játék és játékos foglalkozás következett, persze irányítottan. Addigra Tomi megnyugodott, és visszajött az asztalhoz. A fiúkkal előre megbeszéltük, ki mit fog csinálni. A vendégek eldönthették, hogy kivel matekoznak, dominóznak vagy matricákat ragasztanak A Mi Földünk Penny-s albumba. Nagyon szépen tudtak együtt tevékenykedni. A lányok ügyesen irányították, segítették a fiúkat.

Búcsúzáskor Jutka néni meghívott minket hozzájuk. Dani magasba emelt kézzel fejezte ki örömét, Tomi és Csongor „leutánozták” a mozdulatát, miközben Dénes már ment is a „Vendégvárás” kártyát áttenni a „Mostanában történt” oldalra és a „Hamarosan”-ra kirakni a „Vendégségbe megyünk” kártyát. Csongor jelölte a naptárban. A következő napokban többször felolvasták. Elmagyaráztuk nekik, mikor és hová megyünk, mit fogunk ott a többi gyerekkel együtt dolgozni. A második találkozóra közös matekórát terveztünk.

Iskolánk kisbuszával mentünk a Református Iskolába. Útközben kérdezgették, mondogatták hová megyünk. Mindannyian izgatottak voltak. A négy kislány és Jutka néni a kapuban vártak bennünket. A fiúk nevükön szólítva köszöntötték őket, de az ott álló portás bácsit észre sem vették. Gondolatban ismét a lépcsőkre és az osztályra koncentráltak. Mi is vittünk ajándékot: három cserepes virágot, amit speciális szakiskolánk tanulói neveltek üvegházunkban, valamint egy nagy tábla csokit. Az ajándékok átadásának előreláthatósága biztonságos támpontot adott a srácoknak.

Beléptünk a 2.b termébe, ahol a gyerekek és Ildikó néni „Áldás!Békesség!” köszönéssel üdvözöltek minket. Megálltunk a táblánál, és a fiúk már el is kezdték átadni az ajándékokat. Ez gyorsan lezajlott. Az egyik nebulónk kiszúrt magának a középső padsor végén két üres padot. Elindult, és beült az egyikbe. Persze a többiek követték. Az arcukon akkor mindent pontosan leolvasható volt.

Ildikó néni megkérdezte, kérnek-e iskolatejet. Igeeen – kiáltották. Mi nem kapunk ilyet, így ez újdonság volt nekik. Amilyen lassan bontották ki – csak segítséggel –, olyan gyorsan itták meg. Sőt a gyerekek megkérdezték, hogy kérnek-e még egyet: „Igen!” Szerintünk négy deci tejet még nem ittak meg egyszerre életükben.

Bejött az igazgató asszony. Minden 2.b-s hangosan üdvözölte. Ő is köszönt, majd odament a fiúkhoz, és kezet fogott velük. A fiúk „feszültségmérője ekkor már a csúcson volt”, amit oldanunk kellett. Mi jobb erre? Egy rövid, rutinos bemutatkozás. Egyesével kimentek az osztály elé, és elmondtak 3-4 alapinformációt magukról úgy, hogy mellettük álltunk. Csongorral kezdtünk, mert tudtuk, hogy szeret szerepelni, s ez jó minta lesz. Ezt követően bemutatkoztak néhányan a vendégvárók közül is.

Amikor beléptünk a terembe, a fiúk szeme már akkor felcsillant a tábla és a sorokba rendezett padok láttán. /Nekünk nincs zöld, krétás táblánk és padsorunk./ Várták, hogy mikor írhatnak rá. Elkezdtük a matekórát. A jelentkező gyerekek közül kellett választaniuk, akik tízes számkörben mondtak összeadásokat. Az egész osztály keze a magasba lendült, és fegyelmezetten várták, hogy kit választanak. Csongor kezdte, aki ekkor már repkedett az örömtől. Büszkén írta fel a feladatokat és megoldásaikat. Tomi és Dénes szintén kedveli a számokat, viszont Dani nem. Nála a 2+2 az S+S lett. Viszont segítséggel javította, így ő is mosolyogva ült vissza a helyére. Jancsika megkérdezte: hol van az a nagylány, aki nem tud beszélni. Sajnos, Evelin nem jött, mert beteg volt.

Még kicsengetés előtt búcsúzóul a fiúk elénekelték a ByeAlex Kedvesem című dalát – amit a tanévzáróra tanultunk –, és elmondtak néhány verset. Nagy tapsot kaptak. Ez és az indulás megnyugtatta őket. Visszaérve a termünkbe Dénes azonnal átrakta a „Vendégség” kártyát.

A normál gyerekek számára fontos, hogy minél fiatalabban megismerkedjenek az autista gyerekek sajátságos „világlátásával”. Az autizmussal élő gyermekek számára mind több alkalmat kell teremteni, hogy kortársaikkal barátkozhassanak megfelelően védett környezetben. A tanítóknak is hasznos az ilyenfajta együttműködés. Új szemszögből világítja meg számukra saját tanulóik képességeit, teljesítményeit, valamint segít a pedagógus-kiégés megelőzésében is.

Rengeteg hasznosítható tapasztalatot szereztünk. Mi, pedagógusok megegyeztünk, hogy kidolgozzuk a nyár folyamán a kortársprogramunk keretében megvalósuló következő tanév közös tanóráit. Ennek mindkét iskola vezetője, Trefánné Bagdi Gizella és Tamáskó Sándor, egyaránt örült.

Szólj hozzá

Autizmus